Sangel

Két év...

Mintha tegnap lett volna.. De mégis napok sokasága... Meg sem számolható, mégis lényegtelen egyveleg.

Túl egy két éves kapcsolaton, túl két legjobb barátság elvesztésén, túl az otthon elhagyásán és túl a biztos munkahelyen, és végső soron túl a nem gondolkodáson...

Majd egy újabb kapcsolat teremtése, egy újabb legjobb barátság köttetés, új otthon formálása és egy új vállalkozás, és végül egy megtaláltam a tökéletes útmutató embert a gondolkodáshoz...

Röviden, tömören ezen mentem túl ebben a két évben...

Két éve megismerkedtem "MrB"-vel. Akiről sok rosszat és jót lehetett mondani. Ami biztos, hogy elveszítettem önmagam és mégis egy új emberre találtam magamban mellette. Sokaknak tetszett, sokak gyűlölték... Mégis így lettem az, aki...

Érdekes egy ember volt az életemben. Megtanított nem lustának lenni, és felelősséget vállalni. Mégis a szeretetet megvonta tőlem, és minden mást is,aminek köze volt a szeretethez... 

"MsPrincess" és "ExBFF" lebabázott.. És közvetve miatta, vagy nem miatta szét is ment velük a barátságom...

Elköltöztem otthonról... Összeköltöztem "MrB"-vel... 

Elhagytam az alkalmazotti státuszt és önálló vállalkozóként próbálkozom...

Rájöttem, hogy két éve nem írok, és két éve nem alkotok...

Megismerkedtem "MrKTM"-mel, és azt hiszem most nem maradok szingli ezáltal... 

"MrKTM" "MsPlusz" legjobb barátja. "MsPlusz"-szal az egyik munkahelyemen ismerkedtünk meg, és valahogy mindig is éreztük egymásban a pluszt, de az élet csak kisebb időkre sodort egymás mellé minket... Ez idén nyáron megváltozott, és azt hiszem elég beteges kötődés alakult ki közöttünk barátilag... Érdeklődve várom, hogy mi fog kisülni belőle, meddig bírjuk az ennyire szoros barátságot...

Ő mutatott be nem mellesleg "MrKTM"-nek...

Júliusban elköltözött tőlem "MrB"... Egyedül kellett innentől kezdve fenntartanom az albérletem... Nem könnyű... De megoldom mindig :)

"MrB" körülbelül még szeptember közepéig volt az életemben... Egy héttel ezelőtt visszakértem véglegesen a lakásom kulcsait is...

És utolsó sorban...

Találkoztam egy férfival..."MrTökéletesPlusz" Aki a tökéletes plusz fogalmát nemhogy megtestesíti, de visszaadta az utat nekem...

Megmutatta, hogy azon az ajtón én is be tudok menni... Pedig mindig azt hittem, hogy azt a pluszos ajtót, csak bizonyos emberek nyithatják ki.. Akik erre születtek... De rámutatott, hogy én is könnyedén kinyithatom, ha igazán szeretném...

És most megint abban a helyzetben vagyok, hogy két út van előttem, és valószínűleg a nem írást fogom választani... Pedig most igazán szingli szerettem volna lenni...

De volt egy kis hang a fejemben, hogy nem! Most hamar fog jönni a következő kapcsolat... Hamar leszek benne megint egy közös jövőben...

Nem bánom.. De a kisördög motoszkál, hogy vajon melyik út is az igazi?!

"MrTökéletesPlusz" útja.. Az igazi szenvedés, és az igazi felfedezések útja... Amire legbelül mindig is vágytam...

És ott van "MrKTM" útja... Ami lehetőséget ad arra, hogy egyszer egy igazi családom lehessen...

Miért nem működik a kettő együtt? 

Azért megpróbálkozom a lehetetlennel és a két utat egyszerre próbálom majd bejárni... És ha muszáj lesz választani.. Akkor majd gondolkodom ezen, hogy merre is menjek...

Jelenleg boldog vagyok....

Most.....................................

Randi 0: 

Internetes társkereső. Viber, telefonálgatások, képek küldözgetése, és próbálod megismerni azt az embert, akiről még pár órája nem is tudtál, hogy létezik...

Randi 1:

Margit-sziget bejárat, kontakt viberen kép az előtte lépkedő macinak öltözött srácról.

Én már látom hátulról. Felismerem, a macis emberes kép is igazolja, hogy ő az.

Fehér tornacipő, térdig érő feszes farmar, kék ing, és copfba fogott kicsi haj. Az első képek róla élőben. Megnyerő. Tetszik a vádlija. És fúúú, jól néz ki hátulról. Az arcát még nem látom teljesen, de már most tudom, hogy bejön.

Megfordul, találkozunk, beszélgetünk, körbesétáljuk az egész Margit-szigetet, leülünk néha egy-egy padra, ismerkedünk. Az összhang olyan furcsa, de mégis már kezdem érezni, hogy ez itt és most van, és lesz is, mert ha még nem is vallom be magamnak, mert nem akarom elszólni, de tudom, hogy ez a mi igazi találkozásunk.

7 óra felé jár az idő, és mi éppen a nagy szökőkút előtt ülünk és nézzünk a műsorát, már itt kétség kívül levett a lábamról, amikor is közli, hogy mennünk kell.

Nem tudom, hogy hova, és azt sem, hogy miért, csak szimplán elindulunk. Persze a gondolataimban megszületik a megfejtés, hogy biztos valahol vacsorázni fogunk, de azért nem veszem készpénznek.

Végigsétálunk a rakparton teljesen a Batthyány térig, ahol egy étterembe nyit be, és visz fel a 3. emeletre. A pincérek körberajongnak, és minden kívánságunkat lesik, én mégis kétkedőn nézek, hogy miért jöttünk ilyen sznob helyre. Persze jól esik, de egy kicsit pirulva viselem a dolgot, hogy ennyire próbál odafigyelni....

Leültetnek egy asztalhoz, ablak mellé, és én máris felállok, és mondom, hogy kimennék a mosdóba. Megindulok a mosdó felé, és az egyik pincér fiú ijedten rám néz és így szól:

- Ennyi volt? Már mész is? :O

- Nem, csak a mosdóba tartok. (mondom illetődve, és furcsállom, hogy egyáltalán mi köze is lenne hozzá, hogy ha lelépnék.... Nem értem)

Visszamegyek az asztalhoz, majd leülök és "MrB" rámutat az asztalon lévő csokor virágra, hogy az az enyém.

- Ez a csokor virág a tiéd.

- Enyém? Áhháháá, nem is :) Biztos dekoráció :)

- Nem, ez a tiéd!

- Az enyém???? Tényleg?? Az enyém??

- Igen, a tiéd!

És még vagy tízszer megkérdezem, hogy ez biztos-e... Nem akarom elhinni. Képtelenség.... Amikor is elmondja, hogy a randi előtt idejött az étterembe, és idehozta a csokor virágot, hogy amikor ideérünk, már itt várjon, és ne kelljen cipelnem a séta közben....

(Így már értem a picérek furcsa, és buzgó hozzáállásukat... Ők is izgultak, hogy mi lesz a vége a randinak :) )

Nem hiszem el.... Ilyen tényleg létezik? Tényleg valaki ennyire jó?Valaki ennyire figyelmes és romantikus? Képtelen vagyok elhinni... 

Liliom... A kedvenc vágott virágom... És még el is találta... Pedig egy szóval sem mondtam neki...

Megvacsorázunk, minden ételt közösen eszünk meg. Egyenként. És élvezzük egymás társaságát.

Vacsora után immár a csokorral a kezembe továbbsétálunk a rakparton,és átmegyünk a kedvenc hidamon. Erzsébet-híd. Gyönyörű, és annyira imádok átsétálni rajta. És Vele megteszem.

Megfogja a kezem. Melegség tölt el, és büszkén sétálok tovább.

A nők megnéznek, mindenki árgus szemekkel figyel. Oka persze a kezembe csüngő csokor liliom és a másik kezemben az Ő keze. Irigykednek... Én is irigykednék magamra. :)

A sok séta után visszasétálunk a Batthyány térre, és elvisz a kocsijához. Magyarázkodik. Magyarázkodik, hogy ez nem az ő kocsija, csak ő használja. Mert akié, annak van egy autókereskedése, és ő valami üzlet miatt használhatja... Nem értem, de nem is érdekel. 

Aztán meglátom a kocsit.... Eláll a szavam... Egy gyönyörű fehér Z4-es BMW.... Még nem ültem ilyenben....

Még jó, hogy nem az övé... Mert akkor bizony aggódhatnék a sok nő miatt, akik a kocsijára buknának, és így rá is....

Elvisz a Nemzeti Színházhoz, és a parkjában üldögélünk, és sétálgatunk. De kezd egy kicsit furcsa lenni a szitu....

Nem csókol meg... Nem is tetszem neki? - teszem fel a kérdést magamban... Egyszerűen bárhogy hozom ki a helyzetet, eszébe sem jut megcsókolni... Pedig már vagy egy 8 órája együtt töltjük az időnket és semmi... Megölel... De még mindig semmi... Pedig megtehetné...

Aztán már hajnali 2-nél jár az óra, amikor hazavisz, és a ház előtt egy kicsit még beszélgetünk...

Furcsa. A legcsodálatosabb első randiba volt részem, és mégis azt érzem, hogy nem akar. Az a hülye csók... Nem is értem, hogy miért nem akar megcsókolni.... :(

Majd búcsúnál megfogja két kézzel az arcom, megsimítja, és ad egy szájra puszit, és elköszön.

Beszáll a kocsijába, és elmegy.

Én meg ott állok az erkélyen és bizsergek a boldogságtól. Próbálok felébredni, de bárhogy csipkedem magam, nem ébredek fel. Ez nem lehet a valóság. Ez csak egy álom lehet... Ilyen nem létezik.

Ennyire talpig úriember, és még nem is csókol meg. Mert bárén úgy alakítottam, hogy megtehesse, nem tette. És rájöttem, hogy csak azért nem, mert tisztelt annyira, hogy nem sürgeti a dolgokat.

Azt hiszem szerelmes lettem, csak még nem tudok róla....

Első.................................................

Az egyik legnagyobb kihagyásom volt ez azt hiszem az utóbbi időben....

Eltűntem. Eltűntem, mert június közepén megismerkedtem valakivel. És akivel a mai napig együtt vagyok....

Eltűntem. Eltűntem, mert a laptopom becsődölt. És most vettem magamnak új laptopot....

Eltűntem. Eltűntem, mert egy kicsit kiszakadtam a látszatban boldog, de bús világból....

Lenne mit mesélnem, mert azért még az élet nem állt meg, és nagyon sok fontos dolog történt közben, de egyelőre nem ígérgetek és nem is mondok részleteket, mert nem tudom még, hogy mennyi időm is lesz elmesélni fél évet az életemből....

Pacsi

Vannak azok a kifogások, amiket kikiáltunk, amikkel dobálódzunk, amiket terjesztünk és sosem mernénk bevallani magunknak, hogy valójában köze sincsen az igazsághoz, csak egyszerűen még magunknak is félünk beismerni őket....

- A legjobb kifogások egyike, hogy miért vagyunk egyedülállóak, az az, hogy dolgozunk, sok a munka, a jövőnket építjük, és nincs több időnk, erőnk mással is foglalkozni.

- Vagy akkor ott van a túl sok a probléma körülöttünk, és körülöttünk élőknél.

- Vagy az egyik legegyszerűbb: Most nincs kedvünk hozzá.

Pedig ezek baromira csak kifogások. És lehet, hogy a körülöttünk élők beveszik ezt, vagy még magunk is elhisszük, de a valóságban ez nincs rendjén.

El kellene gondolkoznunk azon, hogy hol a hiba. Hogy foghatjuk rá, hogy a társadalomban van a hiba, vagy hogy a mai férfiak/nők nem normálisak, hogy nincs hol ismerkedni, és nincs kivel. De a hiba még mindig nem ezekben rejlik.

Hanem abban, hogy mivel kifogásokat keresünk, és gyűjtünk magunkban és másoknak a miértekre, addig mi is elfogadjuk, elhisszük, hogy most tényleg nincs itt a helye, vagy az ideje, hogy majd egyszer, ismétlem egyszer csak majd jön. De amíg nem vagyunk tisztában önmagunkkal, gondjaink vannak, és elhisszük, hogy tényleg most nem kellene egy párkapcsolat, addig ezeket a magyarázatokat is sugározzuk kifelé. Így azt sugalljuk a körülöttünk élőknek, hogy: - Hééé, hahóóó, ne is nézz rám, most nem keresek kapcsolatot, úgyhogy be se próbálkozz!

De közben meg baromira vágyunk arra a szeretetre, amit csak az a bizonyos másik fél tud megadni. Sem egy egyéjszakás kaland/flört, sem egy barát, sem család, sem senki nem tud megadni. Csak az a konkrét személy, akitől az igazi szerelmi szeretetet várjuk. 

De ahogy mindig, most is elbukunk....

És aztán telnek a napok, hónapok, lassan már az évek, és azt vesszük észre, hogy egyedül vagyunk, mint a kisujjunk. De még a kisujjunknak is nagyobb a szerencséje, mert szoros kapcsolatban él másik 9 ujjal, míg mi egyedül vagyunk, és kínzóan magányosan néha napján.

Ilyenkor fordul meg először a fejünkben, hogy talán bennünk van a hiba?! Hogy mi vagyunk gikszeresek?! Vagy csak ennyire szerencsétlenek vagyunk?! Vagy ami még rosszabb, amikor eszünkbe jutnak a régi szerelmek, és kezdünk kétségbeesni, hogy talán az XY volt talán a nagy ő. És az az XY már valaki más mellett boldog, mi meg még meg sem tudjuk mutatni neki, hogy mi is azok vagyunk ám. De helyette csak erőlködünk, próbálunk hatalmas vigyort rajzolni az arcunkra, felszögelni a szánk szélét, nehogy lebukjunk, hogy valójába iszonyatosan el vagyunk tévedve a világban, és félünk, hogy valahol elrontottuk.

És aztán jönnek a legrosszabb gondolatok: Egyedül fogunk örökké lenni. Minket már senki sem fog szeretni. Igaz nem is lehet, hisz ki lenne olyan buta, hogy egy lelkinyomorék mellett akar majd kikötni?!

Senki.....

Még a kósza mentsvárak sem menthetnek meg. Egy buli kellős közepén elcsattanó csók sem lesz elég ahhoz, hogy elhidd van még remény....

Mert nem is akarod elhinni....

Reménytelen.............................................................

" Ha egy őszinte tanács drága lenne,

akkor én már igazán szegény lennék.

Ha egy ölelés sokba kerülne,

akkor lyukas zsebekkel ülnék már.

Ha az, hogy bízzanak bennem, és őszintén biztassanak, vagy bánatomban mellettem maradjanak,

azért sokat kérnének, én már az összes pénzem elköltöttem volna.

De igazán drágák az éjszakai telefonhívások lennének, amik igazából a semmiről szólnak, amiket mindenképp meg akarok osztani veled.

De ezek mind-mind ingyen vannak, de számomra nagy kincsek, viszont

Igazán gazdaggá a barátságodtól váltam.

Köszönöm, hogy megtanultad, hogy hogyan szeretem, ha szeretsz, és hogy igazán odafigyelsz rám!

Isten éltessen a névnapodon! "

Azt hiszem ezek a sorok voltak életem eddigi legszebb köszöntő-köszönet szavai. Amit ő talált ki, és vetett papírra, ami tényleg a kettőnk kapcsolatát írja le.

És az éjszakai telefonhívásokon felül talán a legmeghatóbb része mégis az volt, ami tényleg igazán ő:

"Köszönöm, hogy megtanultad, hogy hogyan szeretem, ha szeretsz!"

Mert őt tényleg máshogy és másképp kell szeretni :)

<3

Vannak azok az időszakok, amiket az ember egyedül tölt el. Aminek a hosszát sem ő, sem más nem tudja meghatározni. Amikor egyszerűen csak várunk és várunk valamire, hogy talán majd megérkezik a fellendülés.

De akad az a pillanat, amikor ráeszmélünk, hogy az a valami már réges-rég nem jön, és kezdünk félni, hogy már sosem kerülünk ki a várakozás világából.

Nekem eljött ez a pillanat. Rádöbbentem, hogy most már kínkeservesen régóta várakozok. Hosszú ideje toporgok egy helyben. Ami persze nem minden részére igaz az életemben, de a lényegre abszolút.

Persze ne legyek telhetetlen, és ne legyek túl akaratos, és érjem be azzal, hogy legalább a munka terén beérni látszik a termés, amit évek óta művelek, ápolok és rendezgetem. Mert hát bizonyos szempontból most az elmúlt 3 évben összefoglalva a legfontosabb dolog a szakmai előrelépésem volt. És most már nem érzem azt, hogy kötelező, muszáj és csinálnom kell, hogy előrébb lépjek. Hogy feljebb és feljebb lépkedjek azon a bizonyos lépcsőfokon, mert ami biztos az az, hogy sikeresen elértem azt a lépcsőfokot, ahonnan már nem csak a siker nincs messze, de győzelem sincsen.

Nah de azért azt nem szabad elfelejteni, hogy nem egy munkamániás törtető vagyok, akinek mindennél fontosabb a munkája. Én is egy érző lélek vagyok, akinek szüksége van a szeretetre, és az előrelépési euforikus sikerélmények már nem elegek arra, hogy elfojtsam magamban a szeretetre éhező nő szerepét.

Tegnap délután rámírt 'MrKisfiú'. Nagy ritkán, talán 3 havonta egyszer eszébe jutok, és körülbelül két mondattal rámír, és megy is tovább. Mintha csak érzékeltetni akarná velem, hogy ő még azért létezik, és a kis ajtaját akkor sem zárhatom be, bármennyire is én már lezártnak, "bezártnak" tekintem.

- Pasik?

- Volt, de most nincs, vagyis nem nevezném annak :)

- Szóval "dugibarát" ?!

- Micsudiii kérdés

- Jobb, mint én??????

- Chhhhh, Szívem.. Micsoda kérdések

Vágott bele hirtelen a beszélgetésbe.... Semmi laca-faca, csak durr bele a közepébe. Egyszerűen nem hagyott kitérni a válaszadásból....

- Halljam halljam

- Más

-Milyen volt velem, mesélj csak

- Miért?

- Kíváncsi vagyok

- Szívem! Egyszer volt köztünk valami.... Nem lett volna rossz... De egyből véleményt alkotni? Nem tudok. Mert az első mindig másabb, mint a többi... Minél jobban megismersz valakit, annál jobb. Ezáltal honnan tudjam, hogy valójában milyen is lett volna?

- "Próbáljuk" újra, és alkoss véleményt

- Mi van veled? Én úgy emlékszem egy éjszakás numera voltam

- Ez nem ilyen egyszerű

- Miért?

- Senki nem egyéjszakás kaland nekem alapesetben. De te nagyon gyorsan akartál haladni és nekem az hirtelen sok volt. Ezert nem volt folytatás.

- Értelek meg nem is!

- Mit nem értesz?

- Gyors volt, hogy heti egyszer találkozni akartam veled minimum?!

- Nem, de azt akartad h ott aludjak, meg stb

- Én értem ezt is, csak te nem értetted meg azt, amiért akartam. És végül úgyis lett.... Mondtam, hogy azért szerettem volna ha itt alszol, mert úgy nem tűnik csak egy gyors numerának az egész.... És végül mégis annak is tűnt.

- De így sem az volt, beszélgetünk most is! Nincs ezzel semmi gond. Volt olyan csaj, aki az volt, és utána töröltem facebookról, mert neki se volt igénye többre, meg nekem se. Az az egy alkalmas numera!

- Mondom, hogy megértelek. Tudom, hogy te ezt hogy gondolod. Csak tudod hogy milyenek vagyunk mi nők...

- Tudom, kombináltok orrba szájba

Furcsa volt ezeket így olvasni, és azt is, hogy még nem is olyan rég ő ezt teljesen máshogy látta. Mást mondott, és másképpen viselkedett. Ő jelentette ki, hogy ennyi volt, hogy ennek itt vége, hogy ez egy alkalom volt. És én voltam az, aki ezt hagyta, és elfogadta. És inkább játszotta a kőszívű. nem törődöm, vagány csajt, csak hogy ne kelljen még azt se bevallani, nem hogy neki, de még magamnak sem, hogy valahol, valamilyen szinten megérintett...

És aztán folytatta....

- De nem kell , én kedvellek téged, és ez nem is fog változni

- Ohhhhh

- És többre tartalak sokkal, de sokkal, mint egy egyéjszakás numera.

- Most mennem kell készülni, mert elkések a melóból.

.... csodák!

Nagy nehezen pénteken végre sikerült eljutnom az állásinterjú 2. körére, és az izzadt tenyértördelés abbamaradt, a légzésem normálisra fordul, amikor igazán tudatosult bennem, hogy mit is mondtak nekem az elbeszélgetésen.

Felvettek! Már csak a szombati felmondás maradt, és az összecsomagolás. Bár nem ment olyan könnyen, és eléggé megnehezítettem az előző munkahelyem sorsát, de....

.... megnyomorítók!

Nem is értem, hogy hogy merészelték megtenni velem azt, amit 3 hónapig elviseltem. És azt sem tudom felfogni, hogy ezt a többiek tűrik. Hogy képesek elviselni, hogy a SEMMIÉRT dolgoztatják őket, és dolgoztattak engem is. 

A probléma ott kezdődik, hogy ha már több, mint a 8 órás beosztást ledolgoztatják velünk, akkor minimum a 8 órás minimálbért adják meg. Ha 6 óránként van két szüneted, akkor 2 óránként, akkor is hadd menj ki szünetre, ha a vendég ott vár. Mert mindenkinek vannak szükségletei, és senki sem hal bele röpke plusz 5 perc várakozásba, és még a dolgozó is jobban teljesít, ha csak egy 5 percre is, de lazíthat.

Ha már nyitva van az üzlet hétvégén is, akkor hadd legyen már egy hónapban egy szaros hétvégéd, amit nem ott töltesz, ha már a törvény is előírja.... Persze a 3 hónap alatt egy sem volt... És még ráadásul a 3 hónap alatt kétszer volt olyan, hogy két szabadnapom egymás mellé esett.... Az is egy húsvét volt, és az egyik hónap utolsó napja, és a másik hónap első napja.... Hagyjuk már.... Nem is értem, miért nem mernek a többiek lelépni!

Zsarnokok, kihasználók, megnyomorítók!

.... valóra vált álmok!

Mély vízbe dobott az új munkahelyem, és azonnal kezdenem is kellett hétfőn. De nem bántam. Nem bántam, mert egyelőre kijelenthetem, hogy egy ilyen munkahelyről álmodtam.

Megbecsülnek, van szabadidőm, bőségesen megfizetnek (jó azért ne essünk túlzásokba, csak a múlthoz viszonyítva gondolom), nem zárnak szabályok közé, illetve nem irreális szabályok közé, nem kell értékesítenem, csak ajánlanom a vendégnek, ha úgy gondolom, hogy szüksége van rám. 

A végtelenségig tudnám talán sorolni a pozitívumokat, amiket az új helyen tapasztalok, és azt hiszem 100%-ig meg vagyok elégedve magammal, hogy helyes döntést hoztam!

.... irigyek!

Aztán hallom én a környezetemben élő fodrászok hangjában, hogy irigykednek, és féltékenyek, hogy nem tudnak csak úgy tisztán örülni a sikeremnek. Vérszemet kapnak, hogy persze mert nekem sikerült... Tisztelet persze a kivételeknek! :)

De vannak azok, akiknek elmeséltem, hogy milyen jó helyre kerültem, és hallom, hogy azt gondolják közben, hogy ők sokkal jobb fodrászok, mint én, régebb óta is dolgoznak a szakmában.... Én meg szánt szándékkal ellegyintem a gondolataikat, mert ha igazán akarnának változtatni az életükön, akkor megtehették volna már ők is.

Nekem sem az ölembe pottyant. Megküzdöttem érte. Nem mondom, hogy olyan sokat kellett volna küzdenem, de azt mondhatom, hogy én mertem kockáztatni, és bevált. Ha ők is kockáztatnának, akkor nekik is beválna!

....gyávák!

Mióta eljöttem, folyamatosan tartom még a kapcsolatot a volt munkatársakkal, és próbálom sulykolni beléjük, hogy jöjjenek el! Hogy merjenek ők is kockáztatni, mert beválhat! Sikerülhet nekik is elkapni egy jó állást! Főleg 'MsPicilány'-nak! Régóta fodrász, és jó is a szakmájában, túl régóta is van a "kizsigerelő" cégnél, ami nem csak egy-egy fodrászt tesz tönkre, hanem már tönkre tette az egész fodrász szakmát, a  franchise módszerével....

Aztán ott van 'MrBu'. Elméletben hozzánk majd nyáron szeretnének még egy embert felvenni, de mindenképpen fiút. És arra gondoltam, hogy ha sikerül, akkor beprotezsálom őt. Mert nagyon jó a szakmájában. Nagyon jó abban, amit csinál, csak a hozzáállásával vannak problémák még. MÉG!!! Még, mert nem tudom hagyni veszni a tehetségét! Túl jó ő ahhoz, hogy a "kizsigerelők"-nél maradjon!

....nívós helyek!

A cég nevét nem árulom azért el, de azt megsúghatom, hogy eléggé nívós hely. Több barátnőm ujjongva vette az új munkámat, hogy " Úúúúú, lesz egy barátnőm, akiről elmondhatja, hogy ott dolgozik! " Ami nagyon is jól esik. Mert ez már elismerés. És bárhonnan is nézzük, fiatal fodrász létemre, ez eléggé egy jól sikerült lépés, harc volt!

Mert mások szerint ezt már lassan megérdemeltem....

Álmodtam........................................................

Azt hittem már elfelejtettem és továbbálltam. De most mégis becsapottnak érzem magam saját magammal szemben....

Egy rendezvényen voltam, mondhatni, mintha a Szigeten lettem volna május 1-én, csak több napos verzióban. Erdős, utakkal és pihenőkkel teli helyen voltam és még jó néhány ismerőssel. Voltak ott koncertek, feladatok, mint egy osztálykiránduláson.

Éppen vártunk egy újabb feladatra, vagy épp egy koncert végére?, már nem tudom, és megláttam Tomit egy csajjal. Nem a (most már) felesége volt, hanem szerintem csak egy barátja. 

Elbújtam. Pont annyira tűntem el, hogy ő ne lásson és én lássam őt. Figyeltem. Figyeltem, hogy változott-e, hogy változtak-e tényleg már az érzelmeim iránta. És amennyire az "esküvője" után én lezártam őt, pont annyira nem is nyitottam már ki a kapuját.

Aztán a nagy leskelődésben valahogy mégis csak észrevett, de először nem ő, hanem a csaj, aki vele volt, ő jött oda hozzám. Elmentünk sétálni, és semmiről sem volt szó. Se Tomiról, se semmiről. Csak körbevezettem.

Amikor visszaértünk, Tomi felállt, és odajött hozzám. Üdvözlésképpen megölelt, és amikor már túl hosszúra sikeredett az ölelése, eltoltam magamtól: - Tomi, ne!! Kérlek, ezt ne!! - mondattal kiszakítottam magam a karjaiból.

Sikerült dűlőre jutnom. Sikerült végre nemet mondanom valamire, amire életemben mindig is vágytam. Egy ölelésre, egy érzelmekkel teli ölelésre. Nemet mondtam, mert már lezártam. De ezt ő nem hagyta annyiban.

Meg akart megint ölelni, és amikor láttam a szemében, hogy nem csak szimplán meg akar ölelni, hanem valóban engem akar átölelni, és mellette tartani, akkor elgyengültem. Megadtam magam, és hagytam, hogy az az ajtó megint kitáruljon és átengedjem az érzelmeimet rajta.

De még nem engedtem 100%-osan. Féltem tőle. Rettegtem, hogy megint csak átverem magam, és rádöbbenek, hogy valójában sohasem jelentettem neki semmit. 

Sétáltunk egyet és közben folyton ölelgetett. Amikor egy kintebbi részhez érkeztünk, ahol volt egy kis félrevezető út, rátértünk, majd a földre vetett mind a kettőnket, és összebújtunk. A fejem a vállán a feje a vállamon pihent. Ennél közelebb sohasem lehettünk volna. Szinte már már egybeforrtunk. 

Egyszer csak felderengett, hogy simogatom, hogy nem tudom abbahagyni a simogatását, pedig már lassan elszenderült a nyakamba, de éreztem, hogy ezt soha, se soha nem akarom már abbahagyni. Pedig tudtam, hogy lassan vége a szünetnek, és mehetünk vissza a többiekhez.

Még volt 1-2 órás program, ahol kötelező volt a megjelenés, és nekünk már muszáj volt visszamennünk. Felkeltünk, és megfogta a kezem, úgy vitt vissza a többiekhez.

Valamiért azt akarta, hogy menjek el vele Szentpétervárra, ami az álmomban kb 2 órára volt tőlünk. 

Meg akartam neki mondani, hogy a feladatok után, találkozzunk. Hogy csak kettesben legyünk, ahol azután az idő nem számít, és nem csak egy lopott pillanatot tudunk megélni.

Mintha nem értette volna a mondanivalóm. Nem értette, hogy én találkozni akarok vele a feladatok után. És mikor végül leesett neki, azt mondta, hogy akkor találkozzunk utána.....

Felébredtem....

Már megint a legjobbkor ébredtem fel. Megint elvesztettem azt az ajtón beáramló szerelmet, amit már réges rég bezártam.

Az érdekes mégis az volt az egészben, hogy nem beszéltünk a (most már) feleségéről. Hogy házas, hogy megint el fog tűnni, hogy megint csak egy kósza pillanatot kapok, kaphattam. Csak a jelenben éltünk, és kizártunk minden mást belőle. Csak Ő meg én voltunk.

Még mindig érzem az ölelését és a bőre illatát. Mintha még mindig itt feküdne, és az arcomba szuszogna.

Mikor lesz ennek már vége???

Már megint egy lehetetlen álom.... 

Tomi...............................................................

Nem értik. Nem értik a plusz jelentését. Ők nem tudják, hogy mi az, mit keresel és azt sem, hogy miért tartod annyira fontosnak. Ők csak átsiklanak rajta, és téged néznek furcsának, hogy miért bolondulsz lassan már meg. Miközben te csak azt az igazi pluszt keresed.

És amikor valakiben megtalálod azt a pluszt, vagy csak feltételezed, hogy megvan benne, rájössz, hogy semennyi közöd sincsen hozzá, még annyira sem, hogy megszólítsd, nemhogy hogy megfogd a kezét, és csak pillanatokra a szemébe nézz és tudasd, hogy igen, te, te ott állsz és te is tudod.

Az a plusz az az ajtó után rejtőzik, amit a legtöbben sosem fognak ismerni. Az a plusz annyira el van rejtve, hogy te is csak néha találod meg. Bár mostanában mintha megismerted volna az utat felé, csak nehézkes a járás oda, és nem mindig van időd végigjárni odáig az utat. Mert az útra csak egyedül léphetsz fel, csak te tudod kinyitni azt az ajtó mások nélkül.

A magányosságot kell felkarolnod hozzá, és egyedül kell belépned vele, hogy igazán ott lehess. Hogy a világ kitáruljon, hogy az a valami hatalmassá nőjön, és te csak egy pillanatra is, de láss. Lásd a csodát, a hatalmat és a mindent.

Lehet, hogy csak a sok magányos óra, vagy a sok egyedül töltött idő miatt érzed ezt, de lassan azt is látod, hogy képes lennél örökké az egyedüllét tengerén hajózni. Lehet már elviselnéd, hogy egyedül lehess. Hogy soha többé ne érezd a szerelmet, a vágyat és az érzéseket. Mert ez az ajtó beszippantott....

Annyira ismerős lett az út felé, hogy képes vagy átgázolni minden akadályon és mindent félredobni azért, hogy beléphess rajta. Mert tudod, hogy nincs több időd. Így is túl sokat vesztegettél, túl sokat pocsékoltál el arra, ami egyáltalán nem fontos. Mert a fontos már az, lassacskán rá is jössz, hogy tudd, hogy ismerd, hogy érezd és lásd azt, hogy ott kell lenned az ajtó mögött.

Ha társra lelnél, és újra éreznél, akkor az érzéseid az utadat eltakarná, és már nem tévednél többé vissza rá. Elpárologna az a plusz, amit még csak most kezdesz felfedezni, az a plusz, ami bármely drognál jobb, ami a fantáziád nem csak hogy megnyitja, de el is repít magával oda, ahová csak szeretnéd.

Ha szeretnéd, megérinthetnéd a színeket, megszagolhatnád a hangokat, és átölelhetnéd a valótlant. Te lehetnél az a kábulat, amit az a plusz okoz. Forróságot öntene rád és hagyná, hogy megfagyj a közepén. Otthagyna, hogy lásd a csodát és élvezd a szerepét az életedben. Hagyná, hogy megmentsd magad és a világot önmagától, hogy színt vigyél oda, ahol csak a fekete létezik, és megfesd a vásznat, ami még csak fehér.

Aztán ha a társ, akire közben ráleltél, eltaszítana ettől a világtól, lehet sosem lennél már boldog. Mert ez a világ csak egyedül létezik. Őt nem karolhatod át, és viheted magaddal oda, ahol mindenki lát. És őt sem viheted oda, ahol egyedül vagy. A kettejük kapcsolata sosem létezett, és sosem fog létezni. Mert aki a pluszt sosem látta, az sosem fogja megismerni.

Hogy létezik-e társas egyedüllét?! A legjobb kérdést teszed fel magadnak. És valószínűleg sosem fogod megtudni. Mert akármi is történik majd az életedben, csak választani tudsz majd közöttük, de kettőjüket egyszerre sosem fogod tudni. És amennyire ember orientált egy lény vagy, hajlamos leszel rá, hogy elvakítson a szerelem, és hagyod majd bezáródni azt az ajtót, amit még most is csak félve mersz ott hagyni, ha hív a kötelesség. Mert sosem tudhatod, hogy mikor nyithatod ki újra.

Az újra csak nagyon ritka. Mert az élet nem engedi, még ha mindennap minden pillanatában ott lennél legszívesebben. 

És a legfájdalmasabb az egészben mégis csak az, hogy ezt a pluszt hiába is ismered, mégsem te vagy az az ember, aki viselni is tudja. Neked sosem lesz elég erőd ahhoz, hogy te légy mellette a több és jobb. Az a plusz nem benned van meg, hanem azokban, akik nálad sokkal jobbak.

És hiába feszíted meg az erőd, hiába próbálsz gyakorolni, hiába próbálod kifejezni, neked ez nem megy. Neked csak annyit engedtek, hogy lásd, hogy lásd a pluszt, de nem engedték meg, hogy alkoss is vele. Te csak láthatod....

Egyszer majd választasz, és elbukod....

Plusz................................................

Miután vasárnap este kaptam két shot-ot a fejbe, gondoltam megvigasztalódom 'B'-vel, és elhívtam pancsizni hétfő reggel. 

Egész jól éreztem magam, már rég volt ilyen "jó". Bár túlzásokba ne essünk, még mindig furi volt csókolni, és már a hatalmas izmos teste is túl nagynak tűnt. Elszoktam már tőle. De jó volt. Tényleg.

Aztán ez volt két hete, és a hétfőből kedd lett, én meg nem tudom elviselni a nincstelenséget, így felmentem állást keresni a hirdető oldalakra. Elküldtem vagy 10 helyre az önéletrajzom, és vártam.

Vártam és vártam és vártam. Egy teljes napon át vártam, és kezdtem kétségbe esni, hogy én mégsem kellek sehová. Aztán másnap végül 3 helyről is hívtak, abból kettő interjúra el is mentem. Amiből egy élből felejtős volt és a másik pedig a jelenlegi helyzetemben álmaim melója lehetne.

Lehetne, de még mindig nem tudom, hogy mi lesz, hogy lesz-e, vagy sem. Mert aztán a szerdából szombat lett, és csináltam egy próba festés-melír-vágást és szakmailag meg is feleltem. A második kör 25-én lesz ( tessék szurkolni :) ), és majd meghalok, míg kiderül, hogy mi is lesz.

Aztán azóta eltelt egy hét, és ma megérkezett hozzám látogatóba "mikulás bácsi", én meg számolgatok... Számolgatok, mert a családban akkor is jön "miki bácsi", ha már a kis pici befészkelte magát....

Mivan, ha? Mi lenne, ha én terhes lennék? Mi lenne, ha éppen pont 'B'-től lennék az?!

Egy fél pillanat alatt át is futott rajtam, és most már konkrétabban, mint régebben. Most már a lapok közt ott van, és mivel az egyéb shot-jaim miatt nem igazán kell izgulni, azért mégis bennem van a para, mert mi van, ha mégis?! Ha az a pont két héttel ezelőtti "vigasz fürdő" betalált?

Nah jó! Tudom, hogy nem. Ezt az ember fia érzi. És tudom jól, hogy ilyenről szó sincs. Csak a gondolattal játszom.

Mert 'B' a lehetőséghez képest elég jó lenne. Szép gyerekünk lehetne, de tényleg nagyon szép, és viszonylag jó adottságokkal, ha mindent a jó helyről örököl. Anyagilag sem lenne túlzottan gondunk, és még észt is kaphatna, nah meg neveltetést. De a többi?!

Nem akarnám eldobni ezzel magamtól a lehetőséget, hogy mégis legyen egy apja a gyermekemnek. Mert 'B' nem lenne az, csak hétvégi, és különösebben én sem akarnám. Nem akarnám, mert már rég nem vagyunk egy pár és már nem is leszünk, legalábbis részemről biztosan nem.

És ha mi lenne, ha? Pont most törném kerékbe a karrierem? Pont akkor, amikor "mi lenne, ha? összejönne a másik 'álmaim melója', a következő lépcsőfokom, a kinézett következő utam. Feladnám, és egy senki lennék? 

Nem bírnám, és azt sem, hogy ilyen fiatalon beadjam a derekam.

Nah de ott a következő kérdés, mi lenne, ha? mégis terhes lennék? El merném vetetni? Vagy megtartanám? Erre a kérdésre annyira nem tudok válaszolni. Át sem tudom gondolni. Nem tudok pro s kontra érveket felhozni, hogy mi lenne a helyes.

Mert én nem igazán vagyok oda az ötletért, hogy elvetessem. Hisz az is csoda lesz egyszer, ha teherbe esek. És ha most csúszna be és elvetetném, akkor lehet soha többé nem sikerülne. Ezt meg merném-e kockáztatni? Nem tudom.

Annyira nehéz döntés lenne, mert a kockázat most már lassan nem csak egy egyszerű sansz, hanem a jövőm.

Nah jó. Amúgy majdnem 99%-ig biztos vagyok benne, hogy csak én egyedül vagyok önmagamban. És amúgy meg 'B' sem akarna több gyereket. Szerintem a meglévő kettő is bőven elég neki.

Szóval a két 'Mi lenne, ha?' kérdésemből azt szeretném, ha az egyik most valóra válna. Lehetőleg a munka oldala....

Most még.........................................................