Sangel

Péntek este azt hiszem a legboldogabb emberek közé tartoztam.

'MrHardy' nem kicsit bejelentkezett. Találkozni akart, és nyüstölt, hogy majd akkor vasárnap elém jön a munkába és találkozunk végre.

Persze a munka eléggé lassan telt, mind szombaton, mind vasárnap is, és tűkön ülve vártam a vasárnap 6 órát. 

Vasárnap fél6-tól elkértem magam a munkából, hogy legyen egy kis időm készülődni és helyre tudjam rakni magam, hogy valahogy ki is nézzek majd. Bízva abban, hogy fél 6kor nem rohamoz meg a tömeg minket, hogy még egy, meg egy egy utolsó utáni hajvágást kérnének tőlünk.

Hála az égnek egész jól alakult, negyed 6tól a forgalom leállt, egy-ketten maradtak, amit a többiek meg tudtak csinálni. 

Én felosontam, kivasaltam a hajam, megszépítettem az orcácskámat, és belőttem a ruhatáram egyik ékes darabját magamra. Jól éreztem magam a bőrömben, és már vártam az árgus szemeket a kollégáktól, hogy úhh milyen jó pasival van randim. Mert el kell ismerni 'MrHardy' igazán fényes darab. Bár ez nálam csak a slussz poén, mert nem ez az, ami leginkább vonz benne.

Időközben megtudtam, hogy nem hétfőn, a szabadnapomon lesz fizu, hanem még aznap este behozzák. Örömködtem, hogy még a fizu is házhoz áll, és még lesz egy jó randim is.

17:50, a fizu érkezik:

- Bocsi, de muszáj készülnöm. - szóltam a főnöknek, hogy nem megyek le.

- Semmi gond, csak nem bulizni mész?

- Nem-nem, randim lesz.

- Nah az se rossz.

- Jó lesz, ha meg nem, akkor meg megyek bulizni :D

Lőttem el a poént, és valahol így is gondoltam. Kinyitottam a borítékot, és nem hittem a szememnek, hogy ennyi pénzzel gondolta kiszúrni a szemem. Majdnem 200 óra melóért, kevesebbet kaptam, mint a 8 órás minimálbér.... 

Nem gond.. Lesz egy tökéletes randim. Most nincs semmi, ami elronthatná a kedvem.

18:01, végre befejeztem a csinosítgatásomat, összekaptam magam, és már éreztem a forróságot belül, a zavart, a félénkséget, hogy már csak pár lépés, és az utóbbi 3 évből a legjobb randim fog szárnyra kelni hipp-hopp.

Búcsúzok, kilépek a szalonból, és keresem, hogy vajon merre is lehet 'MrHardy'. Nem látom. Biztos az épület előtt van, de azért felhívom. (Ha már megadta a számát, így október óta végre...)

- Szia, merre vagy? :)

- Most jöttem ki fociról, ma már nem megyek sehova. :)

- ???

- Gondoltam este rádírok majd, de ha most már úgyis felhívtál :)

- Jah?! Jó... Akkor szia!

Mivaaaaan??? Este majd rámír?? Mégis mi?, meg hogy???? Hogy gondolta??? Mégis hogy a fenében gondolta ezt? Mivaaaaaaaaaaaaan???

Azt hiszem itt offolva lett a téma egy életre. Ezt elkúrta. Nem kicsit, hanem kib*szottul nagyon.

Én aztán tényleg a végletekig egy türelmes és elfogadó ember vagyok. Akit nem érdekel a pénz, az egzisztencia, és az iskolázottság. Még a szexet is mellőzni tudom, hogy ha meg van benne az plusz, mint 'MrHardy' esetében is. Művész....

Nah de, hogy ha ennyire szétszórt, és megbízhatatlan, akkor azt már marhára nem tolerálom. Mert ez az egyetlen dolog a világon, amivel ki lehet kergetni, ha valakivel valamit megbeszélek, és az nem úgy történik. Ha nem ér semmit az adott szava....

És már hirtelen bele is kerültem az örvénybe, ami iszonyatosan le is húzott, mert 'MrHardy' megszűnt létezni számomra, viszont a fizu... A fizu az valós. Ebből kellene megélnem valahogy. Ebből kellene kifizetnem a számláimat... Még azokat sem fogom tudni...

Felhívtam 'B'-t és elpanaszoltam neki magam....

Ennyi jár......................................................................

Hol is találhatod?

Mit érzel?

Sírsz. Sírsz ott legbelül. Mert menekülsz. Menekülsz a múltadból, mégis elfutsz a jövődtől. 

Meglesed a honod, az otthonod, az erdőd, a folyód és a kis utakat, melyeken szánkáztál évekkel ezelőtt, és sóvárogva nézed lépteid nyomát, melyet méternyi por lep már el, mióta elmentél. És már nem is bírod megtisztítani tőle, hisz a múltad erősen odaláncolta a porszemeket, hogy már csak a nyomod rajzolódik ki, de te már sosem.

A madarak még mindig csicsergik a válaszokat, de te már sajnos nem érted. Mintha elfelejtetted volna beszélni a nyelvüket. Idegenként tértél vissza, hiába ismer fel a múlt homályos leple. Te már csak ismeretlenként ácsorogsz és várod a felismerést, hogy hazaérkeztél.

De érzed, hogy közben a lábad mégis indulásra késztet, és sürget, hogy el kell hagynod az emlékeket, és új irányba fordít. Arra, amerre még nem jártál. A lábad indul, de a szíved megálljt parancsol. De nem tudsz már ellene mit tenni. Csak várod a lehetetlent, hogy mégis csak te tévedsz, és nincs sem új út, sem új jövő, reménykedsz, hogy a múltad átkarol, mint egy rég nem látott barátot, de nem így történik.

Eltaszít. Eltaszít, mint egy betörőt, akit nem szívesen lát, és neked futnod kell, hogy el ne tiporjon. Mert el fog. El fog, ha maradni próbálsz. Nem vetítheted az új emlékek sugarát rá, a régi szép emlékekre, még ha hasonlóságot is vélsz felfedezni közöttük.

Aztán becsukod szemed és egy pillanatra kihagy a szíved, mert lassan beismeri magának, hogy talán ez volt az utolsó igazi látogatásod. És az ajtó kilincsét fogja, hogy becsukja végleg azt az ajtót, melyet sohasem csuktál be, és nem is akarnád.

De akkor arra gondolsz, hogy mi lesz a folyó partjával?! A parttal, ahova eljársz, ahol nyugalmad leled, ahová már nem a madarak csicsergéséért jársz ki, hanem mert már összefonódott a múlt egy másik tragédiájával is. És néha, de csak nagyon néha próbálsz mást is elcipelni oda, de ők sosem fogják érteni, hogy miért. Hogy miért ragadod kézen őket, és mutatod meg a megbúvódat.

Azért, mert beszélni próbálsz arról, amiről nem tudsz, de sohasem sikerül. Talán az a seb örökké olyan marad már, mint a Már....

Aztán kinyitod szemed és azt próbálod kitalálni, hogy hova is jutottál. Hová vitt a lábacskád, és hol kötött már megint ki. De ezt a terepet nem ismeri. Egy sziklafal oldalán kujtorogsz, és néhol megcsillan a felismerés ereje, hogy azt a fát már láttad, de közben mégis csak hasonlít, aztán felröppen róla egy ismerős madár, mégis más a színe, aztán lenézel a mélységben, és meglátod a hajót, mivel egykoron a sivatagból hajóztál el, de ráeszmélsz, hogy mégsem ugyanaz.

Most vagy csak azért látod ismerősnek a részleteket, mert annyira azt akarod látni, vagy mert tényleg hasonlítanak.

Most itt van az ideje, hogy ezt kiderítsd. De mégsem fogod. Mert már megtetted a megfelelő lépéseket ahhoz, hogy a szíved eltorlaszolja azt a képtelenséget, amelyik egy egyenletben mindig ugyanazt mutatja. A valótlanságot. A félelmet és a felismerést. Ezt a kört már lejátszottad, és a sziklák a lábaid alatt kezdenek omladozni, és félő, hogy egyszer csak elcsúszol rajtuk, mert a képlet már túlon-túl unalmas. Mindig ugyanaz.

A kötél a karján és lakat a dobbanásán. Mert nem te, hanem ő, és ő, hanem a másik. És itt nincs olyan, ami kellene, illetve ha lenne is, akkor sem akarhatnád. Mert meg kellett, hogy már tanuljad végre, hogy ez nem a te utad.

Mert nem a te utad....

Omlik..................................................

.... mert leadták az utolsó részt, és már nem hogy csak tudom, hogy ki Ted felesége, de azt is tudom, hogy nem lesz már több Így jártam anyátokkal rész. Szomorú, hiányozni fog, de búcsút kell inteni egyszer ennek is. Zárójelesen megjegyezve, szerintem illően végezték be. Nem mondom, hogy itt-ott nem lett botrányos, de az utolsó 1 perce tökéletessé tette az egész sorozatot... Ahogy indult, úgy is fejeződött!

.... és várhatok egy fél évet, mire kijön a Walking Dead következő évada. Borzasztó nehezen fogom elviselni, jah és persze türelmetlenül, de hát már megszoktam. Nem az első....

.... , bele is haltam. De még jó, hogy nem az utolsó kötet volt. Rémisztgettek itt össze-vissza a könyvesboltban, hogy ez az utolsó kötet, mert, hogy még a címe is rejti : ' VÉGre Szeretők '. De nem. Ez az egyetlen jó benne, hogy tudom, hogy így nem hagyhatja abba az író a történetet. Én értem, hogy már a 11. kötete a Fekete Tőr Testvériségnek, és más már rég azt mondaná, hogy biztosan uncsi, de nem az. Azt hiszem a végtelenségig tudnám olvasni.

Az egyetlen probléma mégis csak az, hogy megreccsentem. Először is ezért nem akartam kiolvasni, mert tudtam, hogy utána kiborulok, hogy kiszakadok a világból, hogy már nem vagyok ott, miközben soha nem is voltam ott, de legalább azt fantáziáltam. Aztán végülis azért kezdtem el mégis kiolvasni, és nem bírtam visszafogni magam, mert éreztem, hogy kezd felfalni a letargia, és tudtam, hogy a fantázia világába kell újra belépnem, hogy lemondjak a jelenben lévő rossz gondolataimról, hogy belekezdhessek inkább a sóvárgás fájdalmába.

Aztán most itt van az az űr, és fogalmam sincsen, hogy mikor fog távozni. Hogy ennek mikor lesz vége? Azt még nem tudom, de gyorsan helyre kell szednem magam, mert ez így nem folytatódhat tovább....

Hiába loholok a kincsek világába, hiába hallgatom őket, hiába nézem őket, vagy olvasom, egyszerűen kezdem azt érezni, hogy nem lesz jobb tőlük, csak másabb. És egyfajta fanatizmus alakul ki bennem, amit már lassacskán képtelenség lesz elfojtani, és végezni vele. Lassan vele fekszem és vele ébredek, ami nem normális.

Mert amint érzek valamit, ami ha nem is a boldogságtól van, hanem a lehetetlenségtől, én abban a pillanatban meggátolom, és csak rakom a halmokat elé, mire már nem is emlékszem rájuk, és ugyanabban a gödörben landolok, ahol folyamatosan csak az olyan dolgokat, embereket keresem, akik csak egy kicsit is megérthetik azt, ami van valójában. de az igazság az az, hogy nem értik, és nem hasonulnak. Nem léteznek, vagy csak én keresem rossz helyen őket.

Szeretném végre lezárni, de közben mégis sóvárgok a lét után. Mintha egyfajta heroin lenne, ami nélkül elképzelni sem tudnám már a létezésem.

Adjam okáért, hogy például a zene. Tudatlan vagyok. Aki képtelen felismerni akármelyik nagyobb szerzőtől a valamelyik művét, mégis hallgatom. Adott a korunk zenéje is, amit imádok hallgatni és még nagyjából fel is ismerem az előadóját, még talán a címét is, de soha, de soha az életben nem fogom azt az igazi vágyat érezni irántuk, hogy KELL! Míg a múlt, a jelen tehetősebb, művészibb, igazi vonalból pedig mindig és örökké, mégsem vagyok tájékozott benne. Hogy hogyan tudnám ezt megváltoztatni?! Nem tudom....

Aztán ott vannak a filmek. Imádom a jó akciót, a jó vígjátékot, mégis él-hal a szívem a drámákért, az igazi drámákért, amik a világot jelentik, az értelmet és fájdalmat. A gondolkodást! Hogy napokig a jelentésén gondolkodom, mégsem tudom senkivel sem megbeszélni az értelmüket, mert nem találom azt az egységet, vagy közösséget, ahol erre szert tehetnék....

És akkor már ott van az írás.... Érzem és tudom, hogy többre vagyok képes, hogy imádok írni, mégsem tudom szavakban kifejezni azt, amit szeretnék. Hogy a fantáziám hatalmas, a terveim briliánsak, mégis a kivitelezés katasztrofális.... 

Hogy mikor lesz ennek már vége?! Talán soha....

Soha nem fogom már azt mondani, hogy igen én értem, tudom, megbeszélem, megvalósítom, és értelmet nyerek. Mert kevés vagyok hozzá....

Talán majd egyszer, vagy soha....

Kevés................................................

Új hely, új emberek, első lépések...

Belépsz a terembe, körbenézel, felméred a terepet, hogy ki kicsoda, mit csinál, és éppen mit gondol rólad. Mi lehet az elképzelése rólad.

Kategorizálsz. Próbálod beskatulyázni a körülötted lévőket, hogy ki melyik kasztba tartozik, egy képet formálsz róluk, hogy mégis milyenek lehetnek, amiről úgyis tudod, hogy két perc alatt meg fog dőlni. De azért már az elején eldöntöd, hogy kit, mennyire és hogyan fogsz kedvelni.

Ott a fekete hajú lány. Aki már annyira nem lány, nem szimpatikus, inkább a másik 30-as, vörös mellé ülsz, biztos jófej lehet. Aztán ott van a két a fiú. Nah melyik a meleg? Biztos valamelyikük az, lehet mind a kettő, hisz mégis csak fodrászok.

Tipikus sztereotípia!!!

Aztán ott van a fekete hajú lány mellett a kis vékonyka. Nah hát ő biztos kicsit butácskább, noh de sebaj, legalább jól öltözködik.

Tehát ők lesznek a munkatársaid. Valahogy fel kell mérni a terepet, hogy kihez kell közel állnod, hogy tudja mindenki, hogy hol a helye.

Ahogy telik az idő, és folyik az első oktatás, kezd lehullalni az ismeretlenség leple róluk, és kezdesz valós képet kapni róluk, hogy mégis kicsodák. Illetve nem is arról, hogy kicsodák, csak hogy az eddigi feltételezések botrányosan nagy bakot lőttek, és gyorsan széket kell cserélned, mert a vörös hajú marhára unalmas, a fekete meg hallatlanul jófej.

Visszatérsz a fiúkra. A vöröske. Nah vele lehet jól ellennél, jófejnek tűnik. A másik. Hát a másik pont a magányosan semmit sem beszélő fiúcska. Melegek. Biztosan azok. - Vajon bejön nekik a BIZTOS, hogy meleg tanár? - Nah mindegy. Kategória. A vörös nem rossz, de nagyon alacsony és vékony. A másik. A másik meg szőke és kék szemű, de soha sem lenne közös témátok..

Megkezdődnek az első napok, hetek. Barátság kezd vonalazódni 'MsFeketeHaj' és közted, az egyik fiú, 'MrVöröske' ki is kerül a képből, pont miután kiderítetted, hogy nem, ő nem meleg. Aztán az üzletvezetőt is kezded csípni, jófej és van humora, lehet heccelni.

Egy kis kört már ki is alakítottál magad körül "JÓFEJEK" címkével felvértezve.

Telnek a hetek, kezdesz nyitni mások felé is, zárni egy kicsit a körülötted élőktől. Nem mindenki az, aminek látszik.

'MrBu', a kis szöszi fodrász fiúnk legalább jófej, mégis csak és lehet szívni a vérét. Nah persze nem hagyja annyira magát, mint hitted, de azért cukkolod.

Telik tovább az idő, és az új munka nem hozza meg gyümölcsét, a fizetésedtől kb sírsz, így új hely után kutatsz.

Találsz is egyet, mész is próbanapra, és a közelebb állóknak elmondod. 'MsFeketeHaj' jönne veled legszívesebben, és te is ezt akarnád, mert jól összebarátkoztatok, és a közösen megélt élményeitek is kezdenek összekötni.

Aztán közlöd 'MrBu'-Val is. Nem várt választ kapsz tőle: -  Azért sajnálnám, ha elmennél....

Te is sajnálnád, már éppen kezdted jól érezni magad. Már kezdted uralni a tetteidet magad körül, mégsem vagy képes megülni a seggeden.

Aztán még mindig ott a kérdés a fejedben. Vajon 'MrBu' meleg-e. A 8ezer kérdés után sem vagy 100%-ig biztos benne. Mert MrBu' nem túl bőbeszédű, inkább otthonülős típus, nem árul el sokat magáról, se semmiről, nincs facebook profilja, viszont ő készíti a "párja" és annak barátnői haját. Itt már így mindenki, úgy gondolja, hogy nem meleg. Bár nem igazán akar senkit sem ebben megerősíteni.

Cukkolod, hecceled. Beletúrsz a hajába, mert rosszul áll neki, vagy lecsapod a magas labdáját, mert túlzottan feldobta, vagy csak szimplán megpróbálod kihúzni alóla a széket, mert az olyan vicces.

Igaz nem marad viszonzatlanul. A te hajadat is meghúzza, bökdös, és leolt, ha éppen tud valamivel. Nem hagyja ő sem ki a pillanatot, hogy ne törjön borsot az orrod alá.

Kezd feltűnni neked a napi rutin, a tipikus megböklek oldalt köszönés, amikor megérkeztek, vagy a fel sem kért, de már segítő kéz nyújtás köztetek.

Főleg azért különös, mert semmit sem akarsz tőle, mégis pont azt játszod vele, mint akinek tetszik.

A fura mégis az egészben az, hogy már az első pillantásban kikötötted, hogy soha nem lenne köztetek semmi. Vele nem, mert nem a te karaktered, még ha bele is esik pár kritériumodba. Nem tetszik és nem is tetszett.

Még szerencse, hogy van párja, és még szerencse, hogy új melót nézel, mert ennek nem lenne semmi értelme...

Nincs férfi és nő között tiszta barátság....

Vajon?!............................................................................

"1 napos borotvált lábbal ne hallgasd meg, mert a libabőrtől fájni fog mindenhol, úgy beleborzongsz! "

Amúgy meg egy gyors kérdés....

A blog.hu mégis hogyan gondolta, hogy elveszi a színeket? Hogy csak az alapok maradnak meg?

Mondhatni enyhén kiborító, hogy ezt a rusnya, rikító lilát kell használnom....

Pfff.....

- Hello!

- Szia! Egy BicMac menüt kérek kólával, a csokis izével, van olyan kártyám is, már keresem... Lesz egy vaníliás és egy csokis kis shake.

- Akkor tehát lesz egy BicMac menü, kis csokis...

- Fagyival, nah csak eszembejutott :D

- Szóval lesz egy BicMac menü, csokis fagyival. És akkor lesz még mellé egy vaníliás shake, és egy csokis is? vagy az nem?

- Nah szóval akkor újra :D Lesz egy BicMac menü kólával, csokis fagyival (kártyás akcióban), egy csokis, illetve egy vaníliás kis shake. Jah és egy ketchup is.

- Vigyázz összezavarlak :D

- Nem tudsz ;) Én is vendégekkel foglalkozom ;)

- Nah és hányan vagytok fenn szingli fodrászok?

- Nem rég nyitottunk, most új a banda, nem tudom hányan szinglik ;)

- Nah és te szingli vagy? :)

- ...

- Hűséges vagyok! :)

- ...

- Nah de tényleg az vagyok!

- Nah persze :)

- Tényleg! Mi a neved?

- ...

- Nah most meg miért nem hiszel nekem?! Mi a neved?

- Sangel.

- Milyen Sangel?

- Találd ki Sangel ;)

- Naah! Azt könnyű lesz megtalálni facebook-on, nincs sok Találd ki Sangel! ;)

- :D :D

- Nah de tényleg! Felveszlek facebook-on és elhívlak valahova!

- Nah majd elárulom a nevem, ha feljössz egyszer hajat vágatni ;)

- De most vágattam le :/

- Nah akkor majd legközelebb!

Volt az egyik párbeszédem a mekis sráccal....

Csupán csak több, mint fél éve dolgozom a "Plázában". Mióta új cég vette át a fodrászatot, érdekes módon az összes "plázás" alkalmazott, biztonsági őr megismer... Köszön, stb... De előtte??? Előtte persze fél éven át senki sem ismert meg... Nem mintha sokat változtam volna, hogy még oka is legyen... Hejj :D

A meiks srác... Hát nem mondom, hogy nem hizlalta a májam :) Egészen jó kis pasi lenne, de kb 70 kiló vasággyal együtt... Nah meg mekiben dolgozik... A kettő már túl sok... Vagy legyenek tervei, és cselekedetei a jövőre nézve, vagy legalább külsőre legyen okés.... Tudom, kőszívű.... De én is próbálok tenni a jövőért, akkor hajrá! Ő is tegyen :)

Aztán rájöttem, hogy ez a második máj melengetős pillanat volt a héten, így tudtam, hogy lassan következik a harmadik.. Mert ez mindig hármasával jár együtt....

Két nappal a mekis srác előtt felhívott 'B'.

- Szió!

-Szió! Dolgozom, most nem jó, meg meglátogatott "Mikulás bácsi" is!

- Nah Neked mindig egyből erre kell gondolni... Nah szép....

- Jóóóólvan már, miért nem ezért kerestél? :P

- Háát igazából arra gondoltam, hogy elmehetnénk vásárolni...

- Vásárolni? Mi? Mit? :O

- Hát tudod.... Egy-két kelléket... :P

- Jah hogy szex shopba akarsz menni...

- Hát gondoltam felpezsdítjük a dolgokat.

- Oké rendben, jöv héten "Miki bá" elmegy, úgyhogy mehetünk ;)

 Lényegretörően ez volt a lényege a beszélgetésünknek. Hát... Meg sem tudtam szólalni, hogy ő akarja. Mert általában én voltam a kitaláló fél. Végre átvette az irányítást, és velem tervezte :)

Biztos tudja, hogy az összes nőcskéje közül csak én vagyok vevő az új hóbortjaira :)

Aztán esett úgy, hogy ma megesett, hogy 'MrKisfiú' bejelentkezett...

- Sangel?!

- 'MrKisfiú'?!

A barátság egyik alappillére a bizalom. A titkok hiánya. És a feltétel nélküli szeretet.

Bár a mai világban az emberek már akkor összeteszik a kezüket, ha ebből a három feltétel közül egy teljesül. Ritkaság számba megy egy olyan barát, aki mind a háromban teljesít.

Irtózatosan fájdalmas az a tudat, amikor az ember rájön, hogy a szentnek hitt barátsága a kútba esik. Amikor beteljesedik a mélypont, és rájön az ember fia, hogy elveszni látszik mind a három kitétel. 

Nem egy, nem kettő, hanem mind a három megsemmisül. És amikor ez bekövetkezik, nem tud ellene mit tenni. Nem tudja megváltoztatni, feledni, sem visszacsinálni. Bármennyire is szeretné, sohasem tudja már.

De van az az ok, amikor muszáj. Amikor muszáj felkelni a földről, összekaparni magát, és dobni a fájdalmat, és elfogadni a valóságot. És még jóképet is vágni hozzá. Mert igen. Igen, van az a pillanat, amikor te, te már senki vagy, az érzelmeid nullák, a bizalmad szilánkokban, és a hátulról megtudott titok, már nem titok többé, akkor mégis meg kell tenned azt a lépést, hogy megbocsájtasz....

'ExBFF' már nem egyszer megbukott az összes vizsgán. Nem egyszer szedtem fel magam a földről, mert meg akartam bocsájtani neki. Szeretni akartam bizalommal, feltételek és titkok nélkül. Én mindig mindent meg akartam neki tenni, csak hogy még egy kicsit szeressen. Hogy valaki viszontszeressen. 

Ahogy a sztorink is végtelen, a múltunk is az. A sok rossz döntések és direkt fájdalmak után is mindig talpra álltunk. Volt amikor egy perc sem kellett hozzá, de olyan is volt, hogy évek. De most azt hiszem az utolsó válaszutunkhoz érkeztünk. Ahhoz, amelyiknél ha a külön utat, jövőt választjuk, akkor az már soha többé nem fogja keresztezni egymást.

És ahogy eddig is mindig, most is megadtam az esélyt neki, hagyom, hogy ő döntsön, és még mindig én bizakodom, hogy mégis engem választ, pedig nem fog.

Apróságnak indult, de egy hatalmas bosszútól tüzelt veszekedést szított.

Elismerem, hogy hibáztam, hogy egy apró-cseprő telefonos szösszenet után ráraktam a telefont, de amit ezért a hibáért kaptam, azt sohasem vártam volna senkitől, főleg nem tőle.

Zárójelesen megjegyzek pár infót, hogy teljes legyen valamennyire a kép, amiben élünk.˘˘ Lassan több, mint egy évvel ezelőtt bemutattam neki 'MrYellowAlfa'-t. Megismerkedtek, aztán lámúrtuzsúr, forever láááv, meg miegymás...˘˘

Aztán január közepén nem értem el 'MrYelloAlfa'-t, és felhívtam 'ExBFF'-et, hogy mizu van 'MrYellowAlfa'-val. A szokásos nem törődöm, szarok a világba, és mindenki mehet a francba stílussal közölte, hogy fogalma sincs, hogy mi van vele, és mikor jön vissza Izraelből. Amin persze felháborodtam, hisz mégis csak ő a barátnője,még ha néha nem akarja ezt érzékeltetni....

Ráraktam a telefont, amikor másodjára közölte, hogy nem tudom és nem is érdekel. Mert már engem nem érdekelt az ő leszarom stílusa....

Aztán nem beszéltünk hetekig. Szokásos. Megszoktam. Van ilyen, volt is, meg nem tudom, hogy lesz is....

Aztán történt úgy, amit még nem is meséltem, hogy elmentem az állásinterjúra, és fel is vettek. Az egyik modellem 'MrYellowAlfa' öccsének a barátnője, 'MsRSG' volt. Persze egyértelmű volt, hogy első kérdéseim közt lesz, hogy mégis mi van 'ExBFF'-fel. Még ha nem is beszélünk, attól még érdekelt persze, hogy mivan vele. De a büszkeségi harcot nem akartam már megint én feladni... 

'MsRSG' mosolygott, láttam, hogy nem mondd el valamit, és én el is határoztam, hogy kihúzom belőle.

- Nah de mondd, mi az?

- Nem tudom, hogy tudod-e, vagy elmondta-e már 'ExBFF'..

- De mégis mit? Ha még nem is mondta el, mert most a szokásos kis harcunkat vívjuk, biztos lehetsz benne, hogy ha beszélnénk elmondaná. :D :D - Nevettem, mert tényleg így gondoltam....

- Hát jó. Terhes! :)

Nagyon meglepődtem, de közben mégsem. Ősz óta ez téma volt köztünk, hogy esetleg, vagy nem tudja, de ha mégis , meg ilyenek. Így nem volt meglepő.... Az viszont igen, hogy már decemberben tudta, és decemberben még beszéltünk, jóba voltunk, és még akkor sem mondta el nekem... 

Hogy olyan emberek előbb tudták meg, akiknek az én szemszögemből kevesebb közük volt, vagy kevésbé lett volna alapvetőbb, hogy elmondja, mint nekem...

Hogy én ekkorát tévedtem, hogy megint elhittem neki, hogy most ő aztán tényleg megváltozott... Hogy ő már nem használja ki mások bizalmát és szeretetét... 

De most nem mondhatok semmi rosszat, mert akkor végleg elveszítem. 

És a legnagyobb probléma ebben mégis csak az, hogy őt ez nem érdekelné, és már engem sem. Legszívesebben elengedném, hogy hagyjon békén, hogy káromkodnék, hogy vérig sértett, hogy ekkora önző ember, hogy pont velem nem beszélte ezt meg....

De muszáj még, hogy érdekeljen... Mert ő soha, de soha nem fogja bevallani nekem, sőt magának sem... De szüksége van rám. 

Szüksége van rám, és bármennyire is beképzelt, egoista szöveg ez. De lehet neki az atyaúristen is a barátnője, de senki a büdös életben nem fogja annyira ismerni, mint én. Mert lehet, hogy vannak olyan emberek, akiknek mindent elmond majd, de én leszek örökké az az ember, aki a rossz énjét is ismeri. Amit próbál takarni, sőt elfelejteni, de én tudom, és látom is, hogy az még megvan. És egy barátnője sem fogja tudni kihúzni a csávából, ha az még egyszer előtör.

Mert lehet, hogy valaki ott lesz, hogy meghallgassa, és lehet, hogy valaki ott lesz, hogy fogja a kezét. De igazán én fogom örökké megérteni azokat a gondolatait, amiket nem mond ki, amiket még magának sem merne beismerni. Mert félne tőlük, vagy fél is.

És ha meg is esne a rossz gondolat vele... Én érteném, és nekem elmondhatná szégyen és bánat nélkül. Mert megérteném, mert tudnám, és nem ítélném el. Mert más? Lehet, hogy más sem, de abban sohasem lehetne biztos. Ahogy régen, úgy most sem és sohasem ítélném/ítéltem el....

Ha ő most úgy dönt, hogy elhagy, én elengedem. És nem oltalmazom többé. Mert ő döntött így.

Mert én ma rájöttem, hogy soha, de soha nem nekem volt szükségem rá, hanem neki. 

Nővérem szavával élve: - Lehet azért lettetek több év után megint jóba, hogy bemutasd 'MrYellowAlfa'-nak.

Lehet. Lehet, hogy ez nem rólam, hanem mindig is róla szólt.

Viszont, ha már nem kér az én oltalmazásomból, akkor remélem, és bízom abban, hogy egyszer lesz valaki mellette olyan, aki csak fele annyira megérti majd őt, mint én. Szívből remélem, mert szüksége lesz rá!

És amit a világon mindennél jobban kívánok neki, hogy ne vegye őt körbe a terhességi depresszió. Hogy messziről kerülje őt el. Hogy soha ne jusson eszébe többé, hogy hiba volt. Hogy ne keringjen ilyen gondolat a fejében. Hogy ne bánja meg, és ő legyen most a világon a legboldogabb ember. Mert neki most arra van szüksége, hogy boldog legyen! Hogy a gyerekük legyen a legboldogabb....

Az egyetlen ember, aki sohasem fogja elismerni az én igaz jóakarásomat....

Belépett.............................................

Sokszor elsétálunk olyan emberek mellett, akikkel valójában, ha tudnánk, hogy kik ők, kezet fognánk velük.

Bár a sok harcnak dacára, még mindig tartjuk a frontot 'MrHardy'-val. És egyre inkább kezdem megérteni őt, megérteni minket, megértei mindent, hogy miért, vagy miért nem.

Igaz, az utunk elején járunk, illetve én, mivel még fogalmam sincs, hogy ki is ő valójában, lehet nem is fogom tudni, de mondhatni haladok.

Nem egészen a legjobb oldalát ismertem meg tegnap. 

Nem is ez a legjobb mondat rá, mert ezzel csak kihátrálnék mindenből. Inkább úgy mondanám, hogy elejtette a legnagyobb hibáját, amiért ő olyan, amilyen. És ha eme hiba miatt most képes lennék felállni az asztaltól és befejezni a "semmit", akkor egy szar alak lennék. Viszont az emberiség nyomására nehéz nem kitolni azt a széket, és megnyikorgatni.

Viszont, ha egy másik oldalról nézem meg a hibáját, akkor meg abszolút reális és érthető, még jobban beleillő a kategóriájába. Még inkább elmélyült a "művész" szó jelentése feléje.

Az első lángocskákon túlestünk októberben. Kihunytak, és én tovább élhettem az életem. Aztán karácsonykor visszakóválygott az életembe, de már a lángocskák átalakultak türelemmé.

A legnagyobb bajom a lángocskákkal, ahogy eddig is mindig voltak, ha megosztom másokkal már nem csak lángocskák lesznek, hanem hatalmas tüzek, amik valójában nem valódiak, csak túlfűtött türelmetlenségekből eredő hiba pontok.

Ha az első láng kimúlik, nah akkor jövök én. Akkor tudok igazán jól gondolkodni, helyesen cselekedni, és elfelejteni a hibás döntéseket.

Pontosan így is történt 'MrHardy'-val is. Már nem hiszem, hogy ő lenne a nagy Ő, nem hiszem, hogy valaha is összejövünk, és még a találkozónkról is kétesek az elképzeléseim, de ez így is a legmegfelelőbb.

Így van erőm csak ismerkedni, és nem leteperni. Így valóban van energiám kihozni belőle a legtöbbet és megtudni, hogy ki is ő valójában. 

Mert TÜRELMES vagyok.

Megelégszem a heti egyszeri 10 perces beszélgetéseinkkel. Nem írok, nem keresem, és legfőképpen nem gondolok rá.

Az eredmény:

 Mindig ő keres, ő ír először, és ő ír utoljára. Ő mondja, hogy még nem tett le rólunk. És ő az, akit jobban mozgat a kis lángocska.

Ezerszeresen a legtökéletesebb.

Így tudok másra várni, tudok másra gondolni, és mégsem veszítem el a lehetőséget, hogy "majd egyszer".

Mert ezt a kifejezést többször írtuk már le a hónapok alatt, mint más az ˙e˙betűt. " Majd egyszer találkozunk! " 

Kedvenc képem tőle. 

Az egyetlen dolog, amit sajnálok benne. Amit már neki is mondtam. Hogy ha esetleg nekünk az a "majd" sosem jönne el, akkor nagyon remélem, hogy valaki olyan mellé fog kerülni, aki értékeli ezt az oldalát. Aki tudja majd szintén, hogy benne, benne meg van az a PLUSZ, ami kevesekben van meg.

Mondhatni, hogy még sosem találkoztam ennyire tökéletes férfival. Mondhatni, hogy eddig úgy tűnik nekem, hogy 'B' tökéletességi indexét képes überelni. 

Bár érzelmileg már nem úgy mozgat meg, mint az elején. De még mindig elismerem, hogy igazán kevés az esély rá, hogy még egyszer ilyen közelségbe fogok kerülni valakivel, aki ennyire hasonlít ahhoz a képhez, amit én elképzelek magam mellé.

És bár úgy néz ki, mint Tom Hardy, és 187 cm magas, és külsőre tökéletes, meg a "zene", a zene, hogy érzi, és tudja azt, amit én. A filmek és az élet. Hogy pontosan úgy érti, ahogy én. De még mindig nem ezek azok a tulajdonságok, amiket nem fogok tudni egy könnyen pótolni.

Hanem a maga "művész" fogalma. Hogy Ő egy művész. A plusz. A több.

Amit keresek minden emberben, és amit nem találok meg senkiben....

Művész................................................

- Haló!

- Szia! Mizu?

- Szívem, most nem vagyok otthon, így nem fér bele egy kis szexi..

- Értem, nem gond, mizu?

- Nem megyünk el moziba?

- Nem akarok mozizni.

- Akkor mit akarsz? Mondd gyorsan, mert vezetek és akkor arra megyek.

- Van nálad fürdőruha?

- Persze, állandóan fürdőruhával mászkálok mindenhová....

- Kár, pedig most már tényleg összehozhattuk volna a kis fürdőzést, úgyis tudok egy jó helyet..

- Most mondd, ha menjek haza érte, mert akkor arra fordulok.. De ha megyünk fürdőzni, akkor nekem előtte kell otthon egy óra készülődés...

- Az nem jó. 3-ra fogászatra kell mennem, és ahogy ismerlek 1-nél előbb nem készülsz el..

- Jó oké, akkor menjünk máskor. Mondjuk vasárnap. Holnap úgyis ünnepled a szülinapod, és aztán másnaposan jó lesz egy kis vasárnapi áztatás, oké?

- Oké, szerintem még jó is lesz a vasárnap.

- Amúgy micsi?

- Semmit, nem kellett bemennem végül most melózni, úgyhogy itt vagyok a BMW bontónál.

- Oké, ha van kedved, most úgyis ráérek, talizhatunk ha gondolod..

- Oké, de mit csináljunk?

- Menjünk moziba!

- Nem akarok mozizni, menjünk enni, gyere ide a Shell kúthoz!

- Ok, 10 perc és ott vok! Szia!

-Szia!

Így esett, hogy tegnap délelőtt összefutottam 'B'-vel.

Egész jó kis barátok lettünk. Nem is gondoltam volna, de így alakult.

Mikor beültem a kocsijába, láttam a mozdulatot, amivel köszönteni akart, és nem egy átlagos puszi-puszi lett volna. Láttam, hogy csókra fordítja a fejét, így inkább nem puszilkodtam és csak egy "Szeva"-t elejtettem neki.

Csacsogtunk, elmentünk egyet gyrosozni, és megint csak beszélgettünk. Kaja után elmentünk a Duna-partra sétálni. Meg akarta fogni a kezem, de nem engedtem. De végül beadtam a derekam, mert nagyon fázott, és kicselezvén a kabátja zsebébe ökölbe szorítva raktam be a kezem, hogy ott melegítse. Nem engedtem, hogy átkulcsolja az ujjaim.

Aztán bementünk a MÜPA-ba, de nem mentünk fel végül a kiállításra, mert pont holtidőszak volt. Így visszamentünk a Nemzeti elé, és a kilátóba sétáltunk fel.

Csókok. Állandóan csókolózni akart. Én meg nem. De engedtem neki, ideig-óráig, kicsit, nem sokat. És nem értette a helyzetet, hogy miért tolom el.

Eltoltam, mert olyan volt a csókja, mint amikor eszel, de nem vagy éhes. Amikor semmi extra nincs a következő falatban, csak a "kötelező" miatt eszed meg. Egy idegennel is jobban lett volna kedvem csókolózni, mint vele. És nem azért, mert rosszul csókolna. Hanem egyszerűen nálam a csók érzelmekből áll, pezsgésből. És ezek vele már egy szimpla talin nincsenek meg. Ilyenkor csak a barátság érzetét érzem. 

Persze a szex megint csak más. Az még mindig tökéletes, de ott is furcsa, amikor csókolózunk, bár ott még meg tudok barátkozni vele. De így... Így kettesben, baráti program keretében... Nem... Sajnos?! - NEM SAJNOS! - így a jó.

A szememre vetette, hogy mégis mi történt velem? Velem mindig olyan jókat tudott csókolózni...

- Jah persze.... Én még emlékszem a múltunkra. Emlékszem, amikor a kapcsolatunk vége felé már nem akart megcsókolni. Amikor nekem kellett könyörögnöm egy csókért. Hogy ne csak egy puszit kapjak, hanem többet... Akkor ott miért nem volt akkor jó? Miért most? - Most már nekem nincs kedvem....

Nem tudom, hogy mi történt vele, és miért akart ennyire csókolgatni, gondolom csak éppen egy ilyen fázisban volt... De uralkodhatott volna magán... Én azt az oldalt köszönöm szépen nem kérem! Még egyszer nem!

És a legfurcsább az volt az egészben, hogy még mindig ahogy tesztelgetem magam, hogy érzek-e még iránta valamit, azt a megfejtést találtam, hogy:

Ha mi egyszer újra összejönnénk, én tudnám tartani az iramot, tudnám csókolni, tudnék vele élni, tudnám vele élni az életem... De amikor a szeretlek szóra gondoltam... Megborzongtam... Azt már soha nem tudnám kimondani neki.... És ez... Ez fájt. Fájt, hogy elérte azt a szintet, amikor rádöbbenek, hogy már csak barátként szeretem, és szerelemből soha többé...

Ajánlom neki, hogy ő is így legyen velem!

Kétlem, hogy másként lenne, és remélem is. Csak furcsa, mert 2011.január 17-e óta, a szakításunk óta sohasem volt még ilyen... És remélem nem is lesz.

Holnap elmegyünk fürcsizni, ha összejön... Mert ez nála sohasem biztos, de aztán egy pár hét szünet kell... Nehogy valami rossz irányba forduljon... Nem kell a sok tali. Az ártana a barátságunknak!

Az ex lehet még legjobb barát, ugye?!....

Igen?!.......................................................