De ne támaszkodj, mert nem valós, amit hiszel. Ne támaszkodj, mert gyenge vagyok. Ne támaszkodj, mert leesel a földre. Hagyj egy kis teret egyenlőre. Majd aztán meglátjuk mi lesz a jövő, futunk vagy sétálunk?! – ez is kiderül. De választási lehetőség akad sok, sose bízz, mert nem leszek ott. Keresem az utam, keresem a vágyam, de ez nem rólad szól,se másról. Itt csak én vagyok egyedül, ennél nem kell több se kevesebb, csak a jól megszokott ütem. Melyet néha áthágok, vagy csak lassan fordulva veszem az akadályod.
Nem szabad fognod, mert elfutok, nem szabad szorítanod, mert meghalok. Kiért adnám fel ezt mind?! Nem tudom, de nem is akarom. Magány-egyedül, nem mindegy, de mégis oly közel lapulnak egymáshoz. Nem tudom feladni, így ne is kérd. Egyik pillanatban foglak, másikban keresem a fényt. Magány,magány,magány a vágyam, nem te,nem ő és még ő sem. A furcsa,mit szeretek, hogy csak a magány ért meg engem, ő az aki válaszol, ő az aki tudja, mit kérek. Egyszer szeretnélek úgy hívni, hogy szerelmem, de mint mindennek van neve, így a tied sem lehet ez. Becézni mindent és mindenkit lehet, de téged sosem foglak magánynak hívni.
Nyújtsd felém kezed, de nem érj hozzám, hagyd, hogy csak te érezd az érintésem. Hagyd, hogy nem kelljen ölelned, hagyd, hogy fussak, ha épp elhagyni készüllek. Van egy, van kettő, van három, sőt van négy és öt is, kik kellenek. De mégsem tudja egyik sem, hogy csak érezni szabad, éreztetni sosem. Úgy cirógatnám,fognám arcodat, el se engedném, de valami nem hagy. Féltékenyen nézem azok szemét, kiket nem köt meg a magány, magamba kívánom, bárcsak én is megkaphatnám. Lehetőség mindig van, amivel élni lehet, de én mégis csak egyet veszek el. Nem kell több, mert ha Farkast látom, úgy is,csak őt fogom kívánni. Se téged,se őt, se senki mást. Bűvös ötös szám, a lehetőségek tárháza, de már most tudom, hogy mind zsákutca.
Hagyj elhagyni….
