Azt hittem már elfelejtettem és továbbálltam. De most mégis becsapottnak érzem magam saját magammal szemben....
Egy rendezvényen voltam, mondhatni, mintha a Szigeten lettem volna május 1-én, csak több napos verzióban. Erdős, utakkal és pihenőkkel teli helyen voltam és még jó néhány ismerőssel. Voltak ott koncertek, feladatok, mint egy osztálykiránduláson.
Éppen vártunk egy újabb feladatra, vagy épp egy koncert végére?, már nem tudom, és megláttam Tomit egy csajjal. Nem a (most már) felesége volt, hanem szerintem csak egy barátja.
Elbújtam. Pont annyira tűntem el, hogy ő ne lásson és én lássam őt. Figyeltem. Figyeltem, hogy változott-e, hogy változtak-e tényleg már az érzelmeim iránta. És amennyire az "esküvője" után én lezártam őt, pont annyira nem is nyitottam már ki a kapuját.
Aztán a nagy leskelődésben valahogy mégis csak észrevett, de először nem ő, hanem a csaj, aki vele volt, ő jött oda hozzám. Elmentünk sétálni, és semmiről sem volt szó. Se Tomiról, se semmiről. Csak körbevezettem.
Amikor visszaértünk, Tomi felállt, és odajött hozzám. Üdvözlésképpen megölelt, és amikor már túl hosszúra sikeredett az ölelése, eltoltam magamtól: - Tomi, ne!! Kérlek, ezt ne!! - mondattal kiszakítottam magam a karjaiból.
Sikerült dűlőre jutnom. Sikerült végre nemet mondanom valamire, amire életemben mindig is vágytam. Egy ölelésre, egy érzelmekkel teli ölelésre. Nemet mondtam, mert már lezártam. De ezt ő nem hagyta annyiban.
Meg akart megint ölelni, és amikor láttam a szemében, hogy nem csak szimplán meg akar ölelni, hanem valóban engem akar átölelni, és mellette tartani, akkor elgyengültem. Megadtam magam, és hagytam, hogy az az ajtó megint kitáruljon és átengedjem az érzelmeimet rajta.
De még nem engedtem 100%-osan. Féltem tőle. Rettegtem, hogy megint csak átverem magam, és rádöbbenek, hogy valójában sohasem jelentettem neki semmit.
Sétáltunk egyet és közben folyton ölelgetett. Amikor egy kintebbi részhez érkeztünk, ahol volt egy kis félrevezető út, rátértünk, majd a földre vetett mind a kettőnket, és összebújtunk. A fejem a vállán a feje a vállamon pihent. Ennél közelebb sohasem lehettünk volna. Szinte már már egybeforrtunk.
Egyszer csak felderengett, hogy simogatom, hogy nem tudom abbahagyni a simogatását, pedig már lassan elszenderült a nyakamba, de éreztem, hogy ezt soha, se soha nem akarom már abbahagyni. Pedig tudtam, hogy lassan vége a szünetnek, és mehetünk vissza a többiekhez.
Még volt 1-2 órás program, ahol kötelező volt a megjelenés, és nekünk már muszáj volt visszamennünk. Felkeltünk, és megfogta a kezem, úgy vitt vissza a többiekhez.
Valamiért azt akarta, hogy menjek el vele Szentpétervárra, ami az álmomban kb 2 órára volt tőlünk.
Meg akartam neki mondani, hogy a feladatok után, találkozzunk. Hogy csak kettesben legyünk, ahol azután az idő nem számít, és nem csak egy lopott pillanatot tudunk megélni.
Mintha nem értette volna a mondanivalóm. Nem értette, hogy én találkozni akarok vele a feladatok után. És mikor végül leesett neki, azt mondta, hogy akkor találkozzunk utána.....
Felébredtem....
Már megint a legjobbkor ébredtem fel. Megint elvesztettem azt az ajtón beáramló szerelmet, amit már réges rég bezártam.
Az érdekes mégis az volt az egészben, hogy nem beszéltünk a (most már) feleségéről. Hogy házas, hogy megint el fog tűnni, hogy megint csak egy kósza pillanatot kapok, kaphattam. Csak a jelenben éltünk, és kizártunk minden mást belőle. Csak Ő meg én voltunk.
Még mindig érzem az ölelését és a bőre illatát. Mintha még mindig itt feküdne, és az arcomba szuszogna.
Mikor lesz ennek már vége???
Már megint egy lehetetlen álom....
Tomi...............................................................
