Sangel

A gondolatok csak úgy cikáznak a fejedben. Elveszted önmagad és rátalálsz másra. Megkapod mire vágysz, mégis a legperzselőbb fájdalommal jár. Még midnig futni szeretnél.
Mikor még élvezni sem tudtad azt, amit kellett volna, már akkor tudtad, hogy mind az, mit kaphatsz, az szenvedés. De mégis belemész. Mint minden ember ilyen. Öt percért szenvednél órákat,napokat,hetek néha még éveket is. És te pontosan tudtad, hogy szenvedni fogsz. Láttad előre, de bevállaltad, csak hogy újra lásd. Még ha csak egy pár órára is és csak 30% esély is volt rá, akkor is bíztál.
Legnemesebb, legtökéletesebb,legkifinomultabb szavakat vártad és megkaptad. De mit érnek ezek a szavak, ha az adójuk nem tudja teljesíteni? Miért hiszed el titokban, hogy talán mégis igaz, amikor hamisak? De amikor ott voltál nem mondtad neki. Nem mondtad, csak hogy egy picit még kaphass. Önző,önző,önző, a fejedben mindig csak a még-még-még definíció jár. De a még-még-még-nek is egyszer végeszakad. Sajnos.
Megváltoztatnád az életed, csak hogy a tied legyen örökké, megváltoztatnád a szokásaid, csak hogy szeressél. Fel akarnál nőni, hogy lássa már nem vagy gyerek. De a kínok közt úgyis megtörsz.
Majd arcod vörössé válik, szemed fakóvá, kezeid remegnek, szíved összetörik. Igen. Ez az átka a kínok okozta megtörésnek. És megint csak egy mondat jellemez téged. - Fiatal. Pedig próbálkozol, átszakítod a korlátaid, csakhogy azt lássa már felnőttél hozzá, felnőttél a feladathoz. És legbelül tudod, hogy már kezelni tudod. De ő mégis megkínoz, hogy megtörj.

Még megtörötten is szenvednél a fiatalság ellen...

Elhaladt................