Elvesztetted. Elvesztetted az utad. Már a fák közül sem látsz ki. Egyszerre húsz utat láttál, most mégis megszűntek. Fogynak a lehetőségek, fogynak az esélyek és a válaszok is a túlélés reménye felé. Beletörődsz megint a semmibe? Végigjárod megint az álldogálás útját? Megint meghúzódsz? Eltűnsz a világ szeme elől? Nem jó. Higgy! Nem jó. Már egyszer csak ültél és néztél belülről kifele.
Már megszemlélted a világot belülről, Már nézted az autók elérhetetlen fényét. Megtévesztettek. Ezt akarod? Megint a hatalmas semmiséget? A megsemmisülést? A valótlanság realizálását? Megint egy különálló fajként fogod végignézni az emberek tetteit. Már most tudod, hogy jön a tél, jön a hideg. Ahogy a kabátot is felveszed, úgy veszed fel az álcádat is, úgy semmisíted meg a valóságot körülötted. Megint hónapokat fogsz várni, arra, hogy valami más legyen. De már egyszer végigcsináltad. Most miért kell megint? Nem találsz választ. Így inkább süllyedsz. Még visszafele futni is jobb lenne, mint újra csak állni. Nézni, ahogy öregszel, nézni az elmúlást, az elhagyott haszontalan perceket. Még jobban megöl.
Mint egy éve. Egy utat látsz, egy halvány kis utat. Megpróbálod, de látod, hogy zsákutca. Annyira szeretnéd látni, hogy hosszú és egyenes, hogy sokáig tart, de tudod, hogy egy zsákutca. Csak az akaratod miatt látod hosszabbnak. De hát végül is igaz. Inkább azon a rövid úton járj, mint a semmiség erdejébe rekedj meg.
Annyira unod már az erdőt, annyira unod a végeláthatatlan fákat. Beleőrülsz. Hol a kivezető út? Hol a jó? Hol a fény, a színek, a hangok, az események? El fogsz veszni! Siess, siess és ne nézz hátra. Egyszer csak megtalálod az utad kifele. Egyszer… Milyen jó is lenne, ha beteljesülne. De nem fog. Elhagyott már minden erőd, hogy küzdj ellene. A könnyeid sosem folytak, de most érzed, hogy kicsordulnának. A teljes megsemmisülés jele.
Már megszemlélted a világot belülről, Már nézted az autók elérhetetlen fényét. Megtévesztettek. Ezt akarod? Megint a hatalmas semmiséget? A megsemmisülést? A valótlanság realizálását? Megint egy különálló fajként fogod végignézni az emberek tetteit. Már most tudod, hogy jön a tél, jön a hideg. Ahogy a kabátot is felveszed, úgy veszed fel az álcádat is, úgy semmisíted meg a valóságot körülötted. Megint hónapokat fogsz várni, arra, hogy valami más legyen. De már egyszer végigcsináltad. Most miért kell megint? Nem találsz választ. Így inkább süllyedsz. Még visszafele futni is jobb lenne, mint újra csak állni. Nézni, ahogy öregszel, nézni az elmúlást, az elhagyott haszontalan perceket. Még jobban megöl.
Mint egy éve. Egy utat látsz, egy halvány kis utat. Megpróbálod, de látod, hogy zsákutca. Annyira szeretnéd látni, hogy hosszú és egyenes, hogy sokáig tart, de tudod, hogy egy zsákutca. Csak az akaratod miatt látod hosszabbnak. De hát végül is igaz. Inkább azon a rövid úton járj, mint a semmiség erdejébe rekedj meg.
Annyira unod már az erdőt, annyira unod a végeláthatatlan fákat. Beleőrülsz. Hol a kivezető út? Hol a jó? Hol a fény, a színek, a hangok, az események? El fogsz veszni! Siess, siess és ne nézz hátra. Egyszer csak megtalálod az utad kifele. Egyszer… Milyen jó is lenne, ha beteljesülne. De nem fog. Elhagyott már minden erőd, hogy küzdj ellene. A könnyeid sosem folytak, de most érzed, hogy kicsordulnának. A teljes megsemmisülés jele.
Sose nézd végig az idő múlását egy helyben, mert megrekedsz te is az erdőben….
Menthetetlen………………….
