Annyira, de annyira szeretnék egy ölelést.

Nem is tudom, hogy most szomorú, vagy éppen kiegyensúlyozott, vagy netán boldog vagyok. Valahogy egyik kategóriába sem tudom sorolni magam. Főleg amióta rájöttem, hogy szabad vagyok érzelmileg.

Talán nem ez a legjobb életforma. Talán az ember szeret függő lenni. Szereti, ha függhet valamitől. Én is függök. Ki merem jelenteni, hogy én is függő vagyok. Persze mint minden embernek alapból vannak függőségei. De ha most levonjuk ezeket, mint például az én esetemben a dohányzást, vagy az írást, vagy éppen az olvasást, vagy a mindennapi életem nagy részét, akkor is rájövök, hogy hiába van sok-sok függőségem, még mindig akarok még egyet.

És valószínűleg nem éppen a legjobb függőség a szerelmi függőség. Mert a legnagyobb károkat az okozza, mind testileg, mind lelkileg. De valahogy mi emberek be vagyunk programozva, hogy muszáj függnünk valami érzelemtől. Szerelemtől, szeretettől, szextől, boldogságtól, fájdalomtól, stressztől, de mindig és leginkább legjobban csak valami folytonos érzelemtől. 

Mert a napi ingadozás nem elég. Nem elég, hogy egy nap egy fél órára igazán dühösek vagyunk, vagy éppen boldogak, mert megnevetett valaki minket, ez mind nem elég. Lehet, hogy csak én vagyok ennyire "beteges", de én egy folytonos függőséget szeretnék megint. Még akár egy folytonos fájdalmat. Egy fájdalmat, hogy pont Őt nem kaphatom meg.

Persze a legjobb és a legnagyobb függőség az lenne, ha egy beteljesült szerelembe kerülnék. De ugye, ahogy az emberek nagy része, azt nem mindig és nem akkor kapjuk meg, amikor szeretnénk. Ezért tehát megelégednék egy olyan függőséggel, ami folytonos fájdalmat okoz, amiért küzdhetnék, hogy talán egyszer jobb lesz (persze sosem lesz az, és egyszer majd elmúlik), de addig is kötődnék valakihez, és harcolhatnék.

Az, hogy most egészen üresnek érzem magam a "valós" életben, az egy kicsit kiábrándít. Mert hiába ettől is függetlenül vannak céljaim, és ráadásul elég jók, sajnos érzelmileg jelen pillanatban nem jön semmi, illetve senki. Olyan céltalannak érzem magam. És ezt akárhonnan is nézzük, nem jó. 

Az üresség érzetét hasítja állandóan belém. Úgy érzem, hogy már senkit sem szerethetek már. Persze ezt nem depresszív értelemben, csak olyan, mintha már ez így lenne folytonos.

Végülis igen. Itt van a függőség kulcsszava, és amit kerülve kerülök, hogy bevalljam függök attól, hogy érezhessek. És mint egy menthetetlen függő, sóvárgok azért a szerért, ami gyógyítja azt a fájdalmam, amit egy másik fájdalom érzet után érzek és kívánok.

Egyszeriben függő vagyok a függőségért....

Elérhetetlen.........................