A kép egyesek számára eléggé taszító lehet, és mint eddig, úgy most sem fogok belemenni a homoszexualitás témakörébe, mivel hogy nekem abszolút nincs semmi problémám velük, így nem is vagyok kíváncsi mások enyhén homofób megnyilvánulásaira sem.

Ismerhetik páran a sorozatot, még régebben adták a cool tv. Queer as Folk volt a címe, vagyis A Fiúk a Klubból.

Ez a bejegyzés eléggé spoiler-es lesz, mivel azzal fogom kezdeni a mondanivalóm, amivel a sorozat véget ér.

Basszák meg! Basszák meg, ahogy Emmett mondaná. Nem is tudom, hogy merték végül kettéválasztani őket a végére.

Egy kicsit zilált vagyok, és kuszán is írok. Egyszerűen nem megy most semmi. 

Tudom, hogy nem vagyok normális, de hát sohasem mondtam, hogy az lennék. Csak néhanapján ezt a homály fedi. De most megint csak bebizonyítottam, hogy egy kicsit elborult az elmém. Fogalmam sincs, hogy említettem-e már, hogy ha valamilyen alkotást nézek, vagy hallgatok, ez lehet zene, film, színdarab, vagy akármilyen alkotás, van az a fajta hajlamom, hogy nem csak 100, hanem 200%-osan bele tudom élni magam az adott jelenetbe. Így történt most is. De ez a fajta elmélyülés, még sohasem történt meg velem.

Hozzá raknám, hogy a QAF két olyan régióban tündököl, élen mindennel szemben, ami viszonylagosan a legjobban meghatározó forma, amire nekem szükségem van egy filmben. A zene és a szex.

El lehet mondani erről a sorozatról, hogy a legjobb zenei aláfestéseket, és a legjobb szex jeleneteket tartalmazza.

És amikor sikerült rátalálnom a  világhálón a betét zenéjére, ami hála az égnek nem 13-17 számból áll, hanem 1,32 GB tömör gyönyörből, akkor ott rá kellett jönnöm, hogy innen már nincs tovább.

'Tudod... Tudod, amikor az az érzés kap el, hogy annyira megtaláltad, ami a világon a legjobban kellett neked, hogy nem tudod egyszerűen elfogadni....'

Végigpörgettem az összes számot gyorsan nagyjából, kb olyan 3-4 mp-eket, hogy tudjam milyen zenék vannak benne, és utána megpróbáltam neki állni hallgatni őket.... akkor ott rájöttem, hogy nem bírom. Kikapcsoltam a lejátszót, és megremegett a kezem. Megremegett az életem, énem, mindenem. 

Nem keverném össze ezt az érzést a fájdalommal, de a katarzissal sem. Nem tudom rá a megoldást, megfejtést, hogy mi ez az érzés, egyszerűen nem megy végighallgatni. Annyira jó, hogy nem megy.

Most is alig bírom írni ezeket a szavakat. Görcsbe rándulnak az ujjaim, megálljt parancsolva. De tudom, hogy nem hagyhatom abba. Küzdenem kell. 

Amikor több évvel ezelőtt ment a cool tv-n ez a sorozat, akkor ahogy tudtam, úgy néztem. Mivel éjszaka ment, így nem mindig tudtam megnézni. Emiatt, és a szokásos "mert minden szart össze-vissza kell adni a tv-ben", nem éppen sorrendben láttam a részeit a sorozatnak. De ráfoghatni, hogy majdnem az egészet láttam.

Így mivel amúgy is fos a memóriám, így gondoltam végignézem egyszerre az egész sorozatot, mind az 5 évadot. Amit a mai napon be is fejeztem.

Az én emlékeim: Brian&Justin egy vidéki kis házban kötnek ki, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Persze ezt nem ilyen egyszerűen oldották meg a sorozatban, de a lényege ez volt. 

Tudni vélik, hogy Brian a legarrogánsabb, legkíméletlenebb, legszókimondóbb ember a világon, aki a 30. életévet tölti be az első évadban. Justin a művészfiú, aki első látásra Brian-be szeret, és nem adja fel, hogy megszerezze a tökéletes "rosszat", még ha Brian két lábbal is rúgja ki az életéből rengetegszer a sorozat folyamán. És hát, ahogy a filmekben, sorozatokban lenni szokott, ez a nagy mafla kőszívű férfi beleszeret a bárányba, de érzéseit sosem tudja kimondani.

4 évad erejéig hol együtt élnek, hol külön, de sohasem monogámiában. Míg ezt Justin napról napra megunja, hogy küzd ellene és sosem teljesül be. Talán Brian büszkesége nem engedi, vagy a félelme. Egyszer még külön is szakadnak egy jó időre, mert Justin nem bírja tovább és beleszeret egy hegedűsbe, akivel össze is költöznek. De a szerencse forgandó és Ethan kap egy lemezszerződést, aminek a kitétele, hogy ott kell hagynia Justint, mert nem mutat jól a meleg image a sztár világban. Persze küzdenek ellene, és megpróbálják titokban tartani. De az egyik koncert után, Ethan megcsalja Justint és itt be is fejeződik az ő történetük szerencsére.

A legforróbb szex jelenettel újra megpróbálja a világklasszis páros, és szerelmük töretlenül hajt a boldog happy end felé.

A sorozat utolsó évadában Justin még mindig nem tesz le a monogám kapcsolat kialakításáról, amikor is egy rendezvényen, a Babilonban egy homofób indítatás okán felrobbantják a meleg összejövetelt. 

Brian a szokásos állandó késése miatt nincs a helyszínen, de az összes barátja és a szerelme természetesen ott van. És mikor rátalál Justinra a nagy zűrzavarban, feladja önmagát és megkéri a kezét.

Nah és itt kezdődik a zokogós rész. Vagyis részemről. Amire iszonyatosan pipa vagyok. Amiért utálok mindent és mindenkit. És hogy utálom, hogy az ösztöneim mindig a helyes utat jelzik, de én mégis meghazudtolom magam. 

Ugye az első találkozásom a sorozattal úgy végződött, hogy tudtam, hogy happy end lesz, meg nyali-fali, de a nagy lófaszt. Persze az utolsó két részre, amit sikeresen nem láttam, kiderült, hogy Justin kap egy lehetőséget New York-ban, hogy élje meg önmagát és legyen igazi híres művész. Amit persze Brian miatt nem is akar elfogadni, mert már megkapta élete ajándékát, és a többi csak a ráadás. De Brian a mindig legbelül önzetlen, rákényszeríti első és egyben utolsó szerelmét, hogy fogadja el a lehetőséget, és Justin menjen el New York-ba.

VÉGE!

És hogy mitől akadtam ki?! 

Az emberek túlnyomó többsége, amikor egy filmet vagy egy sorozatot néz, általában behelyettesíti magát az egyik karakter személyébe, akaratlanul is összehasonlítja saját énjét a főhőssel. És mindig az ő bőrükbe akar bújni. De a nagy többség nem tudja rákérdezés nélkül, hogy melyik személyt is formálná meg. A többség ebben a sorozatban Briant szereti a legjobban, mégis a 90%-uk Justin. Mert valójában Justin helyzetébe érzik magukat és próbálják meghódítani a meghódíthatatlant. Ahogy én is gondoltam sokáig, én is így éreztem. 

De ahogy telik az idő, valahogy rá kell jönnöm, hogy (és itt nincs egoizmus, mert minden ember valahova tartozik, vagy tartozni akar) én szembe állok a tömeggel, és bármennyire is keserű bevallani nem Briant akarom. Én Justint akarom, azt akarom, hogy egy olyan személyt találjak, aki miatt feladhatom a büszkeségem, aki miatt képes legyek önfeledt én lenni.

És most már tényleg csak egy válasz maradt, hogy mért rottyantott meg ennyire ez a sorozat, azon kívül, hogy beteg vagyok... Az az, hogy én is ott fogok állni a végszónál, és hagyom majd elengedni Őt. Hogy nincs remény és nincs happy end számomra. Bármennyire is szeretném, nincs. 

Akárhonnan is nézem, én eddig csak elengedtem és adtam, amennyit csak tudtam. Elvettem, de csak a pillanat kihasználhatósága idejében. Elmentem, ahogy mondani szokták, de nem szerettem. És amikor szerettem, akkor elengedtem.

Valahogy olyan meghódítatlan lettem. És nem azért mert én akkor "sztár, vagy nagy ember" lennék, csak egyszerűen nem tudom kinyitni azt a kaput, amit ki kellene. És megfordul a fejembe, hogy érdemes-e kinyitni valaha is, ha Én vagyok "Brian". Érdemes-e azért a kis jóért egy világot elveszíteni újra?!

Egyszer még megpróbálom, de a siker nem garantált....

Kinyithatatlan.............................................