Hát eljött az idei évben is ez a nap. Az állandó letargia napja. Immáron 4. éve.
Már nem azért nem szeretem ezt a napot, mert 4 évvel ezelőtt egy olyan embert ismertem meg, aki tönkretette a belső énem, hanem egyszerűen már csak egy rossz ómenje van.
Igazából 'B'-vel megint rendszeresen tartjuk a kapcsolatot, és már csak barátok vagyunk. Nem mondom, hogy néha nem csúszik be egy kis extra, de az már csak a slussz poén.
Már nem úgy tekintek rá, akit egykoron szerettem és már nem úgy tekintek rá, aki egykoron szétmarcangolta a szívem és a lelkem. Olyan lett számomra, mint egy új idegen ember, aki a barátság szónál nem jelenthet többet.
Ha ránézek nem az jut eszembe róla, hogy Mi egyszer egykoron, hanem leginkább egy szórakoztató eszköz.
Az egész közös múltunkból már csak ez az egy elfeledett nap van, amire már csak én emlékszem. Az is csak talán azért van, mert képes vagyok olyan dolgokra évekig emlékezni, ami egyszer még fontos volt. Mint a képre, amikor először megcsókolt Ramy, vagy amikor először elköszönt tőlem Tomi, vagy amikor először a szemébe néztem a Ferinek. Ezen a napon példának okáért 'B'-t láttam meg, a majdnem tökéletest.
És ahogy a múltam sosem feledem, így őt sem. Viszont teljesen máshogy fáj ő, mint a másik 3. Sokkal kevésbé....
Mert ő neki okkal lett vége. Okkal váltunk el, és volt miért eltemetnem.
Míg az első 2-3 szerelmemet soha. Őket még nem tudtam igazán eltemetni, és bármikor ha meglátok egy ismerős vonást, egy fuvallatot, összeszorul a szívem és sóvárgok a 'B' előtti időkbe. Míg 'B' idejébe sosem teszem.
Azon is gondolkodok ám, hogy csak áltatom magam, hogy csak elhitetem magammal, hogy 'B' nem fontos, és hogy tényleg csak egy barát, és hogy csak én hazudok egyedül. És a tényleg tényleg tényleg lassan értelmét veszti. De az a tényleg tényleg nem érzek semmit, most talán igaz.
Ha belenézek a jövőmbe, őt már nem látom. Ha belenézek a jövőmbe csak egy szőke kisfiút látok. És csak abban tudok reménykedni, hogy ez a kép tényleg valóra válik. Hogy egyszer majd a szőke kisfiú nekem mondja majd, hogy Anya. És én leszek az, aki az apjával együtt örökkön-örökké.
Mekkora butaság már, hogy lassan kezd eljönni annak az ideje, hogy arról álmodjunk, hogy van még valaki a Földön, aki ugyanerre vágyik, és pont velem, és még teljesül is. Miért van az, hogy ami a legfontosabb lenne a világon, az a legelértéktelenedőbb dolog lett hirtelen. És miért van az, hogy minden, mi valójában értéktelen az lett a fontos....
Én a Családomat akarom!
És ha bármikor is latba kellene vetni, hogy kitől lett volna a legszebb gyermekem, az még mindig a Feri lenne...
Nem is megyek bele már ebbe a témába, mert nem szabad a múltban járnom, a jövőmre kell koncentrálnom, és valahogy ki kell lábalnom ebből az elcseszett munkanélküli, tétova, láblógatós életből!
(Amúgy elkezdtem edzeni)
Baszott egy nap....
Tovább........................................................
