Vannak azok a kifogások, amiket kikiáltunk, amikkel dobálódzunk, amiket terjesztünk és sosem mernénk bevallani magunknak, hogy valójában köze sincsen az igazsághoz, csak egyszerűen még magunknak is félünk beismerni őket....

- A legjobb kifogások egyike, hogy miért vagyunk egyedülállóak, az az, hogy dolgozunk, sok a munka, a jövőnket építjük, és nincs több időnk, erőnk mással is foglalkozni.

- Vagy akkor ott van a túl sok a probléma körülöttünk, és körülöttünk élőknél.

- Vagy az egyik legegyszerűbb: Most nincs kedvünk hozzá.

Pedig ezek baromira csak kifogások. És lehet, hogy a körülöttünk élők beveszik ezt, vagy még magunk is elhisszük, de a valóságban ez nincs rendjén.

El kellene gondolkoznunk azon, hogy hol a hiba. Hogy foghatjuk rá, hogy a társadalomban van a hiba, vagy hogy a mai férfiak/nők nem normálisak, hogy nincs hol ismerkedni, és nincs kivel. De a hiba még mindig nem ezekben rejlik.

Hanem abban, hogy mivel kifogásokat keresünk, és gyűjtünk magunkban és másoknak a miértekre, addig mi is elfogadjuk, elhisszük, hogy most tényleg nincs itt a helye, vagy az ideje, hogy majd egyszer, ismétlem egyszer csak majd jön. De amíg nem vagyunk tisztában önmagunkkal, gondjaink vannak, és elhisszük, hogy tényleg most nem kellene egy párkapcsolat, addig ezeket a magyarázatokat is sugározzuk kifelé. Így azt sugalljuk a körülöttünk élőknek, hogy: - Hééé, hahóóó, ne is nézz rám, most nem keresek kapcsolatot, úgyhogy be se próbálkozz!

De közben meg baromira vágyunk arra a szeretetre, amit csak az a bizonyos másik fél tud megadni. Sem egy egyéjszakás kaland/flört, sem egy barát, sem család, sem senki nem tud megadni. Csak az a konkrét személy, akitől az igazi szerelmi szeretetet várjuk. 

De ahogy mindig, most is elbukunk....

És aztán telnek a napok, hónapok, lassan már az évek, és azt vesszük észre, hogy egyedül vagyunk, mint a kisujjunk. De még a kisujjunknak is nagyobb a szerencséje, mert szoros kapcsolatban él másik 9 ujjal, míg mi egyedül vagyunk, és kínzóan magányosan néha napján.

Ilyenkor fordul meg először a fejünkben, hogy talán bennünk van a hiba?! Hogy mi vagyunk gikszeresek?! Vagy csak ennyire szerencsétlenek vagyunk?! Vagy ami még rosszabb, amikor eszünkbe jutnak a régi szerelmek, és kezdünk kétségbeesni, hogy talán az XY volt talán a nagy ő. És az az XY már valaki más mellett boldog, mi meg még meg sem tudjuk mutatni neki, hogy mi is azok vagyunk ám. De helyette csak erőlködünk, próbálunk hatalmas vigyort rajzolni az arcunkra, felszögelni a szánk szélét, nehogy lebukjunk, hogy valójába iszonyatosan el vagyunk tévedve a világban, és félünk, hogy valahol elrontottuk.

És aztán jönnek a legrosszabb gondolatok: Egyedül fogunk örökké lenni. Minket már senki sem fog szeretni. Igaz nem is lehet, hisz ki lenne olyan buta, hogy egy lelkinyomorék mellett akar majd kikötni?!

Senki.....

Még a kósza mentsvárak sem menthetnek meg. Egy buli kellős közepén elcsattanó csók sem lesz elég ahhoz, hogy elhidd van még remény....

Mert nem is akarod elhinni....

Reménytelen.............................................................