Érdekes helyzetbe kerültek a körülöttem élők, és nem tudom egyszerűen, hogy hogyan találhatnám meg a problémájukra a megoldást. Mert ők azt hiszik, hogy nincs probléma. De én látom, hogy van.

Nem a legkedvesebb szerep, amikor meg van kötve a kezed, és végig kell nézned, hogy hogyan teszik tönkre magukat azok, akiket szeretsz. Nem is a legjobb, amikor tudod, hogy nem mondhatsz semmit, mert elveszítheted őket, de ha nem mondasz semmit, akkor meg azért fogod.

Az a gond, hogy még kifejteni sem tudom itt, hogy miről van szó, mert ezek a dolgok túl személyesek ahhoz, hogy csak úgy leírjam őket. De megöl a tudat, hogy nem tudom megoldani őket.

Jó persze, majd az élet hozza a megoldást, meg majd minden jól fog alakulni (ugye?). De mi lesz akkor, ha nem? Vagy mért kell végigjárniuk azt az utat, amiben még el is vérezhetnek? Leginkább hogyan üljek meg a fenekemen és nézzem végig, ahogy ők megmagyarázhatatlan módon elcseszerintik a következő éveiket? Mert ez sajnos nem nap,vagy hétben számolandó....

Olyan könnyű lenne, ha csak egy pillanatra látnák magukat az én szemszögömből, és meg is tudnák érteni, hogy mit látok. De persze ez nem lehetséges, szóval maradnom kell a székembe, és könnyes szemmel remélni, hogy minden a legnagyobb rendben fog menni.

Iggen, iggen itt okoskodom, mikor a saját életemet sem tudom megoldani, és még meg is lehetne kövezni, mert nekem is voltak hibáim. De nem akarom, hogy ők is elkövessék őket. 

Valahogy le kellene rövidítenem az útjukat, hogy azért pont eleget tanulhassanak belőle, de keveset szenvedjenek közben. Csak még nem tudom, hogy hogyan....

Út............................................