Hol is találhatod?
Mit érzel?
Sírsz. Sírsz ott legbelül. Mert menekülsz. Menekülsz a múltadból, mégis elfutsz a jövődtől.
Meglesed a honod, az otthonod, az erdőd, a folyód és a kis utakat, melyeken szánkáztál évekkel ezelőtt, és sóvárogva nézed lépteid nyomát, melyet méternyi por lep már el, mióta elmentél. És már nem is bírod megtisztítani tőle, hisz a múltad erősen odaláncolta a porszemeket, hogy már csak a nyomod rajzolódik ki, de te már sosem.
A madarak még mindig csicsergik a válaszokat, de te már sajnos nem érted. Mintha elfelejtetted volna beszélni a nyelvüket. Idegenként tértél vissza, hiába ismer fel a múlt homályos leple. Te már csak ismeretlenként ácsorogsz és várod a felismerést, hogy hazaérkeztél.
De érzed, hogy közben a lábad mégis indulásra késztet, és sürget, hogy el kell hagynod az emlékeket, és új irányba fordít. Arra, amerre még nem jártál. A lábad indul, de a szíved megálljt parancsol. De nem tudsz már ellene mit tenni. Csak várod a lehetetlent, hogy mégis csak te tévedsz, és nincs sem új út, sem új jövő, reménykedsz, hogy a múltad átkarol, mint egy rég nem látott barátot, de nem így történik.
Eltaszít. Eltaszít, mint egy betörőt, akit nem szívesen lát, és neked futnod kell, hogy el ne tiporjon. Mert el fog. El fog, ha maradni próbálsz. Nem vetítheted az új emlékek sugarát rá, a régi szép emlékekre, még ha hasonlóságot is vélsz felfedezni közöttük.
Aztán becsukod szemed és egy pillanatra kihagy a szíved, mert lassan beismeri magának, hogy talán ez volt az utolsó igazi látogatásod. És az ajtó kilincsét fogja, hogy becsukja végleg azt az ajtót, melyet sohasem csuktál be, és nem is akarnád.
De akkor arra gondolsz, hogy mi lesz a folyó partjával?! A parttal, ahova eljársz, ahol nyugalmad leled, ahová már nem a madarak csicsergéséért jársz ki, hanem mert már összefonódott a múlt egy másik tragédiájával is. És néha, de csak nagyon néha próbálsz mást is elcipelni oda, de ők sosem fogják érteni, hogy miért. Hogy miért ragadod kézen őket, és mutatod meg a megbúvódat.
Azért, mert beszélni próbálsz arról, amiről nem tudsz, de sohasem sikerül. Talán az a seb örökké olyan marad már, mint a Már....
Aztán kinyitod szemed és azt próbálod kitalálni, hogy hova is jutottál. Hová vitt a lábacskád, és hol kötött már megint ki. De ezt a terepet nem ismeri. Egy sziklafal oldalán kujtorogsz, és néhol megcsillan a felismerés ereje, hogy azt a fát már láttad, de közben mégis csak hasonlít, aztán felröppen róla egy ismerős madár, mégis más a színe, aztán lenézel a mélységben, és meglátod a hajót, mivel egykoron a sivatagból hajóztál el, de ráeszmélsz, hogy mégsem ugyanaz.
Most vagy csak azért látod ismerősnek a részleteket, mert annyira azt akarod látni, vagy mert tényleg hasonlítanak.
Most itt van az ideje, hogy ezt kiderítsd. De mégsem fogod. Mert már megtetted a megfelelő lépéseket ahhoz, hogy a szíved eltorlaszolja azt a képtelenséget, amelyik egy egyenletben mindig ugyanazt mutatja. A valótlanságot. A félelmet és a felismerést. Ezt a kört már lejátszottad, és a sziklák a lábaid alatt kezdenek omladozni, és félő, hogy egyszer csak elcsúszol rajtuk, mert a képlet már túlon-túl unalmas. Mindig ugyanaz.
A kötél a karján és lakat a dobbanásán. Mert nem te, hanem ő, és ő, hanem a másik. És itt nincs olyan, ami kellene, illetve ha lenne is, akkor sem akarhatnád. Mert meg kellett, hogy már tanuljad végre, hogy ez nem a te utad.
Mert nem a te utad....
Omlik..................................................
