Fáj, hogy eszedbe sem jut, fáj, hogy nem nézed, fáj, hogy nem érdekel… De miért? Egyszer még nem így volt… Egyszer még szerettél és hiányoztam… Ez az idő elmúlt?!… És még a napra sem emlékszel, ami oly fontos volt egyszer még számodra is… Mind elfelejtetted, és egy levelet nem bontasz fel… Hagyod futni azt a kis szerelmet, mit egyszer annyira akartál… Inkább nem törődsz vele, nem teszel fel új kérdéseket, nem küzdesz, csakhogy, nehogy nehéz legyen valami… De te nem tudod, hogy ez mennyire fáj…
Túltenni magad nehéz, de nem lehetetlen… Én megtettem, de fáj, hogy a jelét sem mutatod annak, hogy egyszer is érdekelt volna az egész… Néha látsz, néha hallasz, majd leviszel a mélybe és otthagysz… Ez korrekt?!… Hát nem… Számomra nem… Felkeresel, élteted bennem a tüzet és otthagysz, mert megijedsz milyen sok, amit adni akarnék… Otthagysz, szólva te nem tudsz mást tenni… Pedig lehetne, csak akarat kérdése, mivel lehetetlen nincs és nem is volt, nem is lesz…
Számomra mindig az volt az első, amit mondtál, amit tettél, amit csak akartál… Nem egy veszteségem is származott belőle… De nem érdekelt, mert tudtam, hogy szeretsz és én szeretlek… Csak egy kis erőfejtés látnék, csak egy csöppet, csakhogy tudjam, van még olyan nap, amikor elmosolyodsz és arra a napra gondolsz mikor megfordultam, mert ahogy hátat fordítottam a tömegnek, úgy minden másnak is…
Végre sikerült túl lennem a történteken, végre normális kerékvágást vett az életem, úgy zuhantam is az ismeretlenbe, ahol nem volt olyan, hogy Te vagy akár én… És lám felbukkansz, hozod a formád és hozod a vágyat, hogy lássalak… Tudom, hogy akarod, tudom, hogy érzed és azt is tudom, hogy nem mered…
Én felrúgnék százakat egyért… Én igen… De ez már csak az én naivitásom… Mert az életbe nincs én… Ott csak mi létezünk, nem több…
Sosem mondtam, hogy egyszerű, sosem mondtam, hogy fájdalommentes… De én tudom, hogy nem lehetetlen… De te inkább elhiszed, hogy az, mert el akarod hinni!! Mert félsz! Félsz a jövőtől és attól, hogy ez több lenne, mint bármi, félsz az ismeretlentől és a lehetetlentől… Pedig én elhoznám neked… el… De nélküled nem megy…
Így hát maradok ott, ahol eddig is, várni nem várok, járom külön az utam, de az ajtó nyitva marad, a reménnyel együtt, ami kiöli belőlem az újdonság esélyét…
De ezt teszem és tettem, ilyen vagyok és voltam…
