Féltem, hogy elmész, féltem, hogy majd hiányzol, féltem, hogy életed veszted, féltem, hogy elnyom az álom. Végül felébredtem és a valóságban találtam magam, mely furcsa módon csak egy elképzelt látomás volt. Elhagytam a cipőm egyik felét és vártam, hogy rátalálj. Milyen furcsa kis vágy, hisz sosem fogod megtalálni. Farkas nincs és nem is lesz, még is a tudat, melybe ringat hatalmas. Elnézek mellette, mert vágyom arra, hogy rátalálj. Oly messze van a vég, hogy az emlék is már csak egy remény. Hagyom, hogy ellágyuljak az érzés iránt. Erővel tart, hogy a gondolattól se szabaduljak. A küszködés már oly nagy mértékű, hogy fulladozom a lelkek tengerén. Mikor lesz már vége?!-kérdezem, de senki sem ad rá választ, még én magam sem tudom. Taszít a gondolat is, hogy végtelen, menekülni akarok a végletekig, elfutni messze. Messze ahol nincs magány, csak egyedül lét. De rá kell döbbenjek, itt már nincs ilyen, hisz a fejemben is ott zúg a lelkem gondolatai. Már itt sem lehetek egyedül. Hisz vagyok én és van a lelkem. Én realista a lelkem naiv. Mit tegyek? Lehet, hogy így vagyok egész, de a kezem mégis gúzsba van kötve. Hadonászni akarok, elfelejteni mindent, újrakezdni és elhagyni mindent. Igen, ezt akarom. De akkor itt hagynálak téged. Az álmom, a vágyam, a lelkem, az életem és a levegőm. Pedig te sem vagy Farkas, és én sem vagyok. Mégis vágyom rád, hogy fuss felém. Vágyom, hogy úgy nézz rám, mint a Hold-ra, majd hozz neki virágot a Földről, de mégsem tudsz. Elraboltak mellőlem, pedig még te nem is tudsz róla. Mint azt sem, hogy vagy és vagy nekem. Örültem, hogy ismertelek, örültem, hogy láthattalak, örültem, hogy az voltál, aki vagy, de most mégis búcsút int kezem. Menekülni fogok és elhagyok mindent.
Elhagytam…….
