Csapdában vagy? Vagy épp csak most távolodtál el a gödörtől. Elhitted, vagy elhitették? Megmentett, vagy inkább csak lehúzott? Lesz, vagy csak volt?
Futsz, rohansz, loholsz, csak hogy még messzebb és messzebb kerülj. De lefognak, ordítanak és nem eresztenek. Elhatározták, hogy semmi sem változhat körülötted. Édes szavakat suttognak füledbe, emlegetik a régmúlt csillanásait, hatni akarnak rád, csak hogy állj meg. Pedig te most 180°-os fordulatot vennél, dobnád mi volt, hajtanád az újat, de nem eresztenek. Fogolyként néznek szemedbe és súgják: – Te nem lehetsz az!
Az erdőbe tévedsz. Nézelődsz, járod a jól megszokott utat. De most mégis minden olyan más. Jó barátod, a megnyugvás patakja sem zenél füleidben. Kívülről látod már csak. Már nem élsz benne. Oly furcsa, oly szokatlan, mégis egy álomképként hagyod fel utad és csöppensz át a hajódra.
Ingatag, minden ingatag körülötted. Már megszoktad a hullámok verését a hajó oldalán, mely jobbra-balra billegteti a még szilárd talajt alattad. De most mégis ide-odacsúszol a fedélzeten, mintha elfelejtettél volna kapaszkodni. Megint csak más minden. A hajókormány, a szelek illata, a tengeri mély kékség, a hullámok ritmusa. Már ezek sem pompáznak a fénylő napsugárban. Hirtelen lendülettel partot érsz és rohansz.
Száraz, süvítő szél rabjaként loholsz. Látod a végtelen messziséget, a homok visszaverődő perzselését, a sivatag mámorító illatát is érzed, de mégsem az, mi volt. Összeesel a forróság közepén, egy csepp vízért nyújtanád kezed, a hullámok zenéjére nyitnád füled, a természet lágyságának adnád át tested, de már messze vagy. Most nem jön az álom, most nem jön a lovag, most mégsem halsz, csak könyörögsz.
Bejártad e világot, bejártad a lehetetlent, bejártad, mely mindig is fontos volt számodra, a nagy csend és az érzelmek helyszíneit, de most mégsem reagálsz rájuk.
Kívülálló lettél. Mintha nem is te néznéd. Mintha mind odaveszett volna és csupán egy emlékként csapna néha-néha vissza elmédben. Nem úsztál a patakban, nem futottál a partján. Nem vártad, hogy a hajó kikössön és új partra érj. Nem vártad, hogy herceg megtaláljon a sivatag közepén.
De mégis unszolnak. Hajthatatlanul is lefognak.
- Állj, állj, állj! – Üvöltenek füledben. Próbálnak ráeszmélni, hogy te már más utat keresnél, próbálnak visszahúzni a múlt helyszíneire, a fejedbe próbálják vésni, hogy neked csak ez volt az otthonod, hiába gondolod, hogy az lehetetlen.
Te újabb és újabb helyszíneket akarsz bejárni. Megtalálni a valós otthonod, megtalálni a valós nagyságot, az Igazi életet. De visszahúznak.
Akár a kezdetek kezdetével zsarolnak, akár a múlt és jövő keverésével duruzsolják a füledbe, hogy te nem lehetsz más.
Hisz ki is hinné el? Ki hinné el, hogy nem vagy az, kit láttak? Ki hinné el, hogy nem az volt a valós, hanem ez? Ki engedné egyáltalán, hogy önmagad légy? Ők formáltak, ők alakítottak, ők adták a szádba a szavakat.
Az évek elteltével is emlékeznek rád, fognak és nem eresztenek….
Megszabadulni…………………
Futsz, rohansz, loholsz, csak hogy még messzebb és messzebb kerülj. De lefognak, ordítanak és nem eresztenek. Elhatározták, hogy semmi sem változhat körülötted. Édes szavakat suttognak füledbe, emlegetik a régmúlt csillanásait, hatni akarnak rád, csak hogy állj meg. Pedig te most 180°-os fordulatot vennél, dobnád mi volt, hajtanád az újat, de nem eresztenek. Fogolyként néznek szemedbe és súgják: – Te nem lehetsz az!
Az erdőbe tévedsz. Nézelődsz, járod a jól megszokott utat. De most mégis minden olyan más. Jó barátod, a megnyugvás patakja sem zenél füleidben. Kívülről látod már csak. Már nem élsz benne. Oly furcsa, oly szokatlan, mégis egy álomképként hagyod fel utad és csöppensz át a hajódra.
Ingatag, minden ingatag körülötted. Már megszoktad a hullámok verését a hajó oldalán, mely jobbra-balra billegteti a még szilárd talajt alattad. De most mégis ide-odacsúszol a fedélzeten, mintha elfelejtettél volna kapaszkodni. Megint csak más minden. A hajókormány, a szelek illata, a tengeri mély kékség, a hullámok ritmusa. Már ezek sem pompáznak a fénylő napsugárban. Hirtelen lendülettel partot érsz és rohansz.
Száraz, süvítő szél rabjaként loholsz. Látod a végtelen messziséget, a homok visszaverődő perzselését, a sivatag mámorító illatát is érzed, de mégsem az, mi volt. Összeesel a forróság közepén, egy csepp vízért nyújtanád kezed, a hullámok zenéjére nyitnád füled, a természet lágyságának adnád át tested, de már messze vagy. Most nem jön az álom, most nem jön a lovag, most mégsem halsz, csak könyörögsz.
Bejártad e világot, bejártad a lehetetlent, bejártad, mely mindig is fontos volt számodra, a nagy csend és az érzelmek helyszíneit, de most mégsem reagálsz rájuk.
Kívülálló lettél. Mintha nem is te néznéd. Mintha mind odaveszett volna és csupán egy emlékként csapna néha-néha vissza elmédben. Nem úsztál a patakban, nem futottál a partján. Nem vártad, hogy a hajó kikössön és új partra érj. Nem vártad, hogy herceg megtaláljon a sivatag közepén.
De mégis unszolnak. Hajthatatlanul is lefognak.
- Állj, állj, állj! – Üvöltenek füledben. Próbálnak ráeszmélni, hogy te már más utat keresnél, próbálnak visszahúzni a múlt helyszíneire, a fejedbe próbálják vésni, hogy neked csak ez volt az otthonod, hiába gondolod, hogy az lehetetlen.
Te újabb és újabb helyszíneket akarsz bejárni. Megtalálni a valós otthonod, megtalálni a valós nagyságot, az Igazi életet. De visszahúznak.
Akár a kezdetek kezdetével zsarolnak, akár a múlt és jövő keverésével duruzsolják a füledbe, hogy te nem lehetsz más.
Hisz ki is hinné el? Ki hinné el, hogy nem vagy az, kit láttak? Ki hinné el, hogy nem az volt a valós, hanem ez? Ki engedné egyáltalán, hogy önmagad légy? Ők formáltak, ők alakítottak, ők adták a szádba a szavakat.
Az évek elteltével is emlékeznek rád, fognak és nem eresztenek….
Megszabadulni…………………
