Sangel

Láttál már igazi szakadékot?

Csak állsz. Mozdulni nem mersz, mert megcsúszhatsz, hátralépni nem mersz, mert eleshetsz, leugrani nem mersz, mersz félsz, hogy nem tudod átugrani.
Miért kell neked állandóan elmenni a végsőkig? Miért kell neked állandóan a legnehezebb próbákba belevágnod? Miért kell mindig az, ami nem lehet a tiéd?
Fogod, öleled, csókolod. Mégis a mélybe taszít. Sosem volt és talán sosem lesz a tiéd. Csak egy rongybaba vagy, ahogyan eddig is voltál. Csak most más mozgatja a zsinórokat, melyek gúzsba kötnek.
Ha azt mondják fuss, te futsz. Ha azt mondják állj meg, te megállsz. Ha azt mondják beszélj, te beszélsz. De ha azt akarják neked mondani, hogy ne szeress tovább, te továbbszeretsz.
Hisz ki is az, aki feladja önmagát? Ki az, ki lemondd arról, amiért akár éveken át küzdött. Ki az egyáltalán, aki merte feladni azt, amiért küzdött, amiben elvesztette büszkeségét és egy újabb még vakmerőbb dologért küzd inkább tovább?
Te tudod. Te vagy, te voltál. Még talán leszel is. De ad-e valaki akkora erőt, hogy ha most veszítesz, újra fel tudj állni. Hisz felálltál. Felálltál évről évre. Meggyötörtek évről évre. De te. De te megint csak a bonyodalmat választod. Sosem tudsz megelégedni egy egyszerűvel. Sosem tudsz egy-helyben maradni.
Megint el akarják venni tőled azt, amiért a szívedet adod. Megint megfosztanának attól, amiért kinyitottad újra a kaput. Megláncolnának megint, csakhogy megint mindent ugyanúgy végignézhess. Mintha kipöckölték volna a szemed, beültettek volna a tv elé, és rákényszerítenének, hogy ezredjére megint nézd végig a legutáltabb műsorod. És mire a láncok leesnének a karodról, te már nem tudsz a tv elöl felállni, hisz annyiszor láttad a műsort, a majmok parádéját, hogy már az életeddé, a saját életed változott azzá.
Már te vagy a majom a ketrecben, akinek néha odavágnak egy banánt, hogy táncoljon. Már te vagy, akin a nép nevet és mulat. Te lettél a szomorú kutyaszemű, aki egy segítő-kézért az életét adná, csakhogy kiszabaduljon a magad megteremtette fogságból.
De az a kéz sosem nyúl érted. Sosem leszel már szabad, és sosem leszel önmagad. Órákról órákra, napról napra, hetekről hetekre, hónapokról hónapokra és évekről évekre ugyanazt fogod tenni egész életedben. Járod a táncot, viseled az emberek nevetését, mely kínoz és szabdal, csak hogy egy falat banánért a holnapért élj.
A látszat, hogy te is egy vagy a sok közül csak egy álom. Te mindig a ketrecben fogsz könyörögni.

Csak állsz a szakadékszélén, de utad sem előre, sem hátra. Megszűnt, ahogyan te sem tudsz már többet mozdulni….

Felszabadulhatatlan……………………….