Egyedül érzem magam a tömegben. Egyedül érzem magam még a magányban is. Egyedül kelek, egyedül fekszem, még ha nem is vagyok egyedül.

Sírva írnám ezeket a sorokat, ha tehetném. De nem teszem, vagy nem tudom, nem is tudom. Vagy csak legbelül nem akarom?!

Visszavonulót fújtam. El a világ elől. El mindenki elől. Próbálnék egy álomvilágban élni, de még az sem megy nekem. Pedig épp a hegedűszó játékát hallgatom, mi játékos és álombéli, én mégsem vagyok ott. Csak libabőr rázza testem és merengek, hogy hogyan is tovább.

Hová lett a nagy önbizalmam, hogy nekem van jövőm?! Hová lett az űr rejtekhelye, ami mögé be tudtam bújni?! Szeretném érezni a magány ölelését, de nem ölel vissza. Pedig szorítom, fogom, babusgatom, de az ellök magától. Még önmagammal sem vagyok jóba, akkor hogy lehetnék mással?!

Vagy pont ez a kulcs, hogy meg kellene találnom másban az önmagamhoz vezető utat?! Vagy megint csak a gondolatok keringenek körülöttem, hogy: Mi lett volna, ha…, vagy mi lenne, ha… ?

Nő vagyok. Nem A Nő. Még nem. Csak egyszerűen egy nő a sok közül, aki néha úgy érzi, hogy túl férfias. Na de persze, nem a szó szoros  értelmében, csak mint úgy… Nem is tudom…

Könnyebb lenne férfinak lenni? Vagy ez is csak egy ”Mi lenne, ha…” kérdés? Annyival egyszerűebb, mégis nehezebb. Jobb néha egyszerűbben gondolkodni, és csak néma hanggal bólintani mások problémáira. Jó lenne egy kis magány, nem csak az egyedül eltöltött órák.

Eltolom az embereket magamtól, mert nem tűröm elviselni őket, eltaszítom a barátokat, mert nem tudok most velük beszélgetni. Legszívesebben elfutnék.

Elfutnék megint a patakhoz. A remény patakjához. Az mindig csalogatott. De sosem oltotta szomjam. De legalább láttam, hogy létezik, vagy éppenséggel éreztem, de mindegy is volt, csak legalább tudtam.

Most nem tudom. Nem tudok semmit. Nem tudom mit tegyek, vagy éppen mit ne. Maradjak, menjek, vágyjak, álmodjak? Csak egy kérdésre várnék választ, de azt nem kaphatom meg.

Túl kusza minden, és nem tudom, hogy hogyan fogok kikeveredni belőle. És a probléma nem azzal van, hogy nem tudnék remélni, hanem azzal, hogy ilyen hosszú még sohasem volt.

Tavaly még azt hittem, hogy majd nyáron minden jobb lesz, azt hittem túllendülök a kis hülyeségeimen. De e helyett csak még mélyebbre ástam magam. Talán ki sem tudok mászni ebből a gödörből, talán örökre benne maradok, talán az az örökre már nem is tart sokáig. Talán.

De még erre sem tudom a választ. Mint ahogy semmire sem.

Megfejteném még azt, amit nem lehet, de még magamat sem tudom megfejteni….

Megfejthetetlen…………………………