Mindenki arról tud beszélni, hogy az élete párja hogy megváltoztatta az életét. De arról senki sem beszél igazán, hogy ki segíti arra az útra. Hogy ki az, aki az úton végigkísér, aki mellettünk van akkor is, amikor kiderül, hogy mégsem egy életre szólt a kapcsolat.
És arról sem szól senki, hogy nem mindig csak mi vagyunk, hogy nem mindig önerőből oldjuk meg az életünket. Arról senki sem büszkélkedik, hogy más oldotta meg a mi problémánkat.
Képtelenek vagyunk elismerni, hogy nem csak mi vagyunk, hanem mások is. Képtelenek vagyunk szembenézni azzal, hogy létezik az a fogalom, hogy barát. Képesek vagyunk elsiklani felette, és csak hencegni, hogy mert mi meg tudtuk egyedül is csinálni.
Arról vajon ki beszél, hogy ott állt mellettünk egy barát? És arról ki tudott, hogy ott volt, mint támasz? Egyáltalán fel tudjuk magunk dolgozni, hogy szükségünk van egy segítő kézre? És ha az a kéz nem lenne ott, akkor elvesztenénk mivoltunkat?
Annyiféle barátság létezik a földön, hogy lassan mi sem vagyunk azzal tisztában, hogy mi is a megfelelő tisztelet, amit a másik felé meg kellene adnunk. De a tiszteletet, még az is lehet, hogy egy olyan embernek kellene adnunk, akit egyáltalán nem nevezünk barátnak. Mert sokak még azt sem tudják igazán felismerni, hogy nem mindig az a barátunk, akit annak hívunk.
Néha el kell ismernünk, hogy a támaszunk mentette meg az életünk, még ha nem is a fizikai értelemben, de lelkiekben biztosan. Néha ezt fel sem ismerjük, már csak akkor, amikor elveszítettük. De még akkor sem biztos. Mert vannak olyanok, akiknek nem adatik meg még egy lehetőség, hogy visszakapjuk azt, amit már egyszer elveszítettünk, vagy eldobtunk.
Köszönet jár mindazoknak, akik egyszer megfordultak az életünkben, még azoknak is, akiknek a negatív főhős szerepét osztották ki, mert azoktól is kaptunk valamit, méghozzá tapasztalatot. Olyan tapasztalatot, amit mástól nem kaphattunk volna meg. Méghozzá a tanulság valódi értelmét.
Szerencsések vagyunk, mert nem kell egyedül lennünk....
Életrevalók....................................
