Néha az ember nem érti, hogy mi miért történik vele. És van, amikor leginkább azt nem érti, hogy más miért érti meg a lehetetlent.
Kinyílt egy ajtó fent, és becsukódott egy másik, mikor átléptek rajta.
Egyelőre beszélni nem bírok, írni meg még inkább nem. Csak lézengek, és másra gondolok.
Próbálom megérteni, hogy miért értem meg, és próbálom megérteni a fájdalmam. Próbálom elűzni, és rácsukni az ajtót. Próbálok segíteni magamon, de félek a csukódástól.
Most éppen jól vagyok. De mi lesz később?? Nem holnap, és nem is holnap után, talán még nem is a temetésen. Inkább hónapok, évek múlva. Amikor egyszer lesz valakim. És ha lesz valakim, akkor lesz egy kisbabánk is. És talán majd akkor fogok leginkább félni, amikor megkérdezi a gyermekem azokat a bizonyos dolgokat.
Vajon lelkiismeret furdalásom lesz, ha most tényleg becsukom azt az ajtót?! Talán attól azt fogom hinni, hogy nincs bennem szeretet?! Vagy pont ugyanaz az ember leszek, mint egykoron ő volt?!
Félek tőle, félek magamtól, félek, hogy olyan leszek, és félek, hogy mégsem fogok szeretni.
Mert hiába mondja azt az ember, hogy te sosem leszel, és hiába mondom én is ezt, a végén sosem lehet majd tudni.
Talán túlságosan is tudom, hogy mit érezhetett, talán túlzottan megértem, talán túlzottan megbocsájtok, hogy feladta. Talán én is ezt fogom egyszer tenni?!
Bár most még fiatal korom révén sosem gondolnám, talán sosem fogok olyan helyzetbe kerülni, hogy egyszer csak megtegyem...
De mi van a könyvemmel? Mért épp azt akartam írni, és miért pont úgy?! Miért ismerem azt a megoldást?!
Talán egyszer megértem.
Vagy talán sosem....
Csak úgy elmondanám mindenkinek, hogy miért tette. Elmondanám, hogy megértsék, hogy ne sírjanak, hogy ne fájjon, de.... De nem értenék meg. Mert Őt sem értették meg. Tudta, hogy ezt nem lehet megérteni. És hogy nekem miért nem mondta soha?!
Talán mert tudta, hogy én vagyok az egyetlen, aki megértené. És talán félt attól, hogy megakadályozom... Vagy félt... Csak szimplán félt.... De az is lehet, hogy nem is ismert, az is lehet, hogy csak meg akart óvni, vagy csak figyelmen kívül hagyni.
Pedig ha tudta volna. Ha tudta volna, hogy bennem örökké élni fog a mivolta, hogy a gondolatai nem szállnak vele együtt el, hogy továbbra is a Földön maradnak, hogy valaki továbbviszi őket, akkor talán, de csakis talán máshogy alakult volna.
Sosem kért tőlem semmit. Sosem. Csak tűrte, hogy szép lassan kilépek az életéből. Látta, de nem akadályozta meg. Tervezett, de mindig is tudta, hogy nem fog megvalósulni. Szép lassan elengedett mindenkit. Mindenkit....
Hagyta, hogy az emberek körülötte önző módjukra magukra hagyják. Hagyta, hogy elhagyjuk....
Hagyta....
Talán sosem bocsájtom meg magamnak, talán sosem ér véget, talán örökké fájni fog, talán sosem gondolok már rá, talán hagyom elveszni, és hagyom, hogy felőröljenek a gondolatok. Talán egyszer megmagyarázom, talán egyszer majd valaki el is hiszi, de akkor....
Akkor is ott leszek én, ott leszek én és tudni fogom, hogy hagytam elmenni....
Én megbocsájtottam... De Te egyszer meg fogsz bocsájtani?! Meg fogsz bocsájtani? Hallod egyáltalán a szavaim ott fent? Egyáltalán ott vagy még?
Csak mert eltűntél a gondolataim közül, kérésemre hagytál egy kis teret, de nem akarom, hogy örökre itt hagyj...
Ha már fizikailag itt hagytál, csak úgy.. Csak úgy a gondolataimban légy benne kérlek. Ne hagyd, hogy becsúkódjanak ezek az ajtók is. Ne hagyj kérlek egyedül.....
Néha nézz rám, és kérlek, szeress....
Mert ami voltál, ami voltál, az én lettem.... Bennem élsz tovább....
Ahol a cigaretta füstje száll, ott leszel mindig. A kispolcon, a rejtekhelyen, ott leszel mindig, a szám sarkán a kacajomban, ott leszel mindig, az éjszakai horkolásokban, ott leszel mindig, és a főztömben... Ott leszel mindig....
De leginkább szívemben, lelkemben, és a gondolataimban leszel ott mindig... Mert tudom, hogy te is így gondoltad.... Így gondoltad, ahogy én....
Csak kérlek, ne hagyd, hogy elfelejtsem... Lássam mindig, hogy honnan indultunk, és hová mentem....
Szeretlek....
Már Örökké..............................................
