Barátok. A barátok nem tehetnek róla, hogy problémáim vannak. Arról sem tehetnek, hogy agyilag kattant vagyok, és kijelentem néha napján, hogy unalmasak. Arról meg végképp nem tehetnek, hogy játszi könnyedséggel dobom a csontjukat óráról órára, napról napra, hónapról hónapra, vagy akár évről évre.
El kell ismernem, hogy én vagyok a zakkant és olyan elvárásokat szabok ki, amiknek én sem mindig tudok megfelelni. Mintha egy védőháló beragadt volna és elutasítana minden egyes "szennyező" tulajdonságot, ami kárt tehet a lelkemben. Mintha a fene nagy toleranciám elpárolgott volna, és a színészi képességem csak úgy kibaktatott volna belőlem, hogy még megjátszani se legyen kedvem, hogy az adott ember, barát érdekel.
Mint kívülálló a saját életembe megrögzötten azt figyelem, hogy ki mikor milyen hibát ejt. Ezt a megrögzöttséget nem tudom kikapcsolni, próbálkozom vele, de nagyon nehezen megy. Minden egyes alkalommal, amikor a barátaimmal kerülök szembe, felveszem a csöndes pozíciót és figyelek. Figyelem, hogy hányszor ismétlik önmagukat, hányszor mondják el ugyanazt a sztorit, amit már ezerszer elmondtak. Figyelem, hogy észre sem veszik a hibájukat, mintha élveznék, hogy kínozhatnak ugyanazokkal a kérdésekkel, amire mindig ugyanaz a válaszom.
Persze segítőkészen állok hozzájuk, mindig próbálok újabb és újabb megoldásokat nyújtani a problémáikra, és nem leterhelni a sajátjaimmal. Bár ez marhára idegesítő. Idegesít, hogy eszükbe sem jut nyaggatni, hogy mi van velem, hogy mért nem beszélek, hogy miért nem avatom be őket az életembe. A gyenge próbálkozásaik néha tényleg nevetséges, kacagni tudok nyomoromba, amikor azzal az egy "MIZU?" kérdésükkel kiszúrják a szemem, és a "SEMMI" válaszra már tovább is lépnek és csak fújják a magukét.
És van amikor végre sikerül kinyitnom a számat, csak úgy beszélni, és hallgatóságra találni, elmondani a véleményem, sikerül leeresztenem a falat és elmondani, hogy mit gondolok, akkor jön az igazi mellbedöfés. Mert akkor vágnak a szavamba, amikor éppen ők úgy gondolják. Mintha nem tanították volna meg őket, hogy nem vágunk a másik szavába és figyelmesen végighallgatjuk azt, amit a másik mondd. Mind erre fittyet hányva lépnek tovább és szórják a blablát, a hülyeségüket, amiket persze én végighallgatok, figyelek, vagy legalábbis úgy teszek minimum, hogy megadjam a kellő tiszteletet a másik iránt.
Sajnálom őket. Sajnálom, mert a bárgyú tiszteletlenségük miatt, vagy az unalmasságuk miatt én viszont meg büntetem őket. Napokig, hetekig, akár hónapokig feléjük sem biccentek, néha a szemükre vetem, hogy meguntam őket. Bántom őket. Amit sajnálok. Próbálok változtatni ezen. Hiszen nem tehetnek róla, hogy máshonnan látom a világot, mint ők.
"MsG" pozíciója rendíthetetlen, Huss-t külföldi tartózkodása miatt, alig látom, "ExBFF"-t megint visszavettem a barátok listájára, úgy szint "MsTattooLány"-t, "MsKozmi" a munkatársam, így nem lenne egyszerű elkerülni, bár nem is akarom, "ModellAguleira", már elbúcsúztam egyszer tőle, most meg játszuk a "visszatáncot", 'MsPrincess'. Hát 'MsPrincess', nem tudom mi lesz a vége. Mintha feladtam volna. Lassan le lesz radírozva a listáról, és sajnálom. Bár nem hiányzik és ez nagyon bánt.
Játszok velük, míg ők nem. És ez még csak a legszűkebb kör volt. Mindegyiket megbántottam az utóbbi időben, néha a tudtukon kívül, csak a gondolataimmal, de akkor is megbántottam őket. Talán tényleg gonosz vagyok. Pedig én tényleg tiszta szívből szeretem őket.
Valamerre változnom kellene, újra kinyitni a számat, és talán céltalanul kellene nekem is ömleszteni a rizsát, ahogy ezt mindenki teszi...........................................
Talán....
