Lemondtam, eltaszítottam és elfelejtettem… Az ajtót nem zártam be,de eltorlaszoltam, és már ki tudok nyitni egy másikat…
Annyira könnyűnek érzem magam, hogy azt el sem tudom mondani… Már nem érdekel ki lesz itt, és ki nem… Már egyedül is boldogulok… Már az sem érdekel, ha nem szeretnek tovább, mert rájöttem én mindig is jobban szerettem őket… Jó ez nem igaz mind a kettőnél… De én többet áldoztam volna értük, mint ők, ez biztos… De már nem fogok… Elszállt belőlem, hogy akarjam, mert már nélkülük is boldog tudok lenni! És ez számomra most nagyon meghatározó:)
Boldognak lenni nélkülük felemelő, és szikrázó… Lehet, hogy már megint a könyvek hatása… De ezerszer inkább leszek depressziós egy búcsúzástól egy könyvben, mint a valóságban, inkább élek a könyvek világában, minthogy magamat sirassam… Segítenek, és túl tudok lépni dolgokon… Ennél több nekem nem is kell:)
Egyszóval már nem hat meg, ha felkeresnek és szép szavakat súgnak a fülembe, a lángot próbálják éltetni, mert én már elzártam azt az utat, és az út csak egyféleképpen nyílik meg újra… És azt ők nem fogják megtenni, így én sem fogok helyet adni nekik..
Boldognak lenni jó:)
