De miért érzem azt, hogy felrobbanok, hogy mindjárt szétszakítom, dühös vagyok, erőszakteljes, és szívem vágya szerint kitépném az agyából a gondolatokat, mert idegesítenek… Ideg,lágy,puha és mégis maga a pokol… Elegem van a kibaszott hülyeségből, hogy amit mondanak az csak baromság lehet, és ha tudnám csak addig püfölném, míg nem hallom az utolsó reccsenést… Igen ezt tenném… Hagynám, hogy vérezzem, follyon patakba a szent vére, lássam az utolsó pillantásukat, hogy ezt most miért?! Hogy könyörületet kérjenek, de nem engedem. Nálam csak egy szó létezik: Pusztulás… Hagyni hogy minden vesszem és minden haldokoljon, mert akkor igazán élvezném azt a roskadást, amire vágyom…
És ezt mind csak egy feldühödött agy indította meg egy másik hatására… ennyi elég is volt a pusztuláshoz…
Egy beteg naplója…
