Két év után is neked írok, neked kelek fel és neked élek.
Reménykedem, hogy olvasod, mégis tudom, hogy nem. Hisz nem is értenéd , nem is látnád, nem is találnád.
Szeretlek. Egyszerű szó, de igaz. Kimondva oly kicsi, ha nem hallod. És nem hallod. Nem látod a szememben és nem érzed a csókomban. Nem vagy itt és nem leszel.
Az utunk szétvált, mégis reménykedem, hogy egyszer összefut. Most, egy hónap múlva, egy év múlva, vagy évek sokasága múlva.
De félek, hogy már késő lesz. Életünk ha keresztezné is egymást, akkor is már mások lennénk, egy megkeseredett, élettelen emlékképek lennék már egymásnak.
Ahogy összehozott minket a sors, úgy is taszított szét. De valamiért még mai napig nem tudom hagyni, hogy ez legyen a vége. Ha nem is minden nap, ha nem is minden órában, ha nem is minden percben, de gondolok rád. És tudom, hogy vagy. Tudom, hogy szeretsz és vágysz arra, ami egyszer volt. És én tudom, hogy egyszer még úgy foglak megölelni, hogy megint minden elhomályosul és csak egyet látok majd. De túl késő lesz.
Késő lesz.
Nem akarom, hogy késő legyen. Így két év után sem késő. Sok-sok év után sem lesz késő, hiszem, tudom és remélem.
Két év után is szeretlek, és ez megdönthetetlen.
Szeretni lehet mást is, de ritka az olyan szerelem, amit nem felejtesz el, még ha távol is kell lenned. Szeretlek és te viszontszeretsz.
Ez a nyugtatóm, az én Placebom, hogy tudom, hogy ha nem is olvasod mit érzek, ha nem is látod és nem is hallod, tudod.
