Annyira akarod, hogy a tied legyen, pedig tudod, hogy nem lehet. Az érintésére vágysz, pedig csókol és ölel. Megállítanád a pillanatot a stégen, mert az ölelése a mennyekben tart, de a pokol tüze perzsel, mert tudod, hogy ez csak egy pillanat.
Hónapok, évek óta arra vágysz, hogy valaki úgy öleljen át, hogy annyira szorítson, mint még soha senki. És mégis amikor megkapod a pillanatot, nem lehet a tied, mert már akkor hiányzik. Tudod, hogy vége lesz.
A kis szíved várni sem tud, hogy újra lásd. Szemeidből könny csorogna, de túl erős vagy, hogy megadd magad. Becézgetnéd, szeretgetnéd, simogatnád az állát az arcát és homlokát, míg kezed meg nem pihenne az ajkán. Belülről érzed a kitörő sikoltást, hogy az idő álljon meg ilyenkor, hogy ne legyen más, csak te meg ő.
Az este tovább folytatódik, a pusziból csók lesz, a csókból ölelés és az ölelésből egybeforrás. Eggyé váltok.
Megpihensz karjában, a szemét próbálod figyelni a sötétben, hogy mit figyel, de a sors keserű fintora, hogy amikor a legjobban vágysz arra, hogy kiolvass valamit a szemeiből, a sötétség megvakít. Csak érzed a perzselő levegőt és érzed, hogy lassan menned kell, de nem tudsz.
Hirtelen felveszed a védekező pozíciót és meghátrálsz. Hirtelen túl sokat jelentett neked ez az egész. Néz rád furcsán, hogy mi változott, miért van két lépés távolság, de te nem tudod megmagyarázni. Erőlködsz, csakhogy hozzáérj egy pillanatra, de nem megy. Valami belül meggátol. Elveszi az erőd, hogy kimutasd azt, amit mindig is próbáltál. De túl messze van.
Nem tudod és nem is akarod elhinni, hogy valaha is egyszer úgy öleled majd át, hogy abban minden benne lesz. Mert megijedne. Kétszer láttad, kétszer forrtatok egybe, túl hamar, de mégis túl későn. Túl hamar jött a két nap, és túl késői a tíz év.
És már megint otthon ülsz és várod, hogy jelentkezzen, de tudod, hogy nem fog. Mire megtaláltad, már túl késő volt. Megkapni megkapod, de sosem lesz a tied. Valaki más hódította meg előtted, valaki más ágyában fekszik és valaki más gyermekét öleli magához.
Gyűrű van az ujján, kötél a karján, lakat a szívén. De mégis nálad van a kulcs. – Te, te olvasó, te használnád a kulcsot?- A tömeg csak azt mondaná, hogy soha. Ez túl szemérmetlen, túl hazug dolog. De te. Te nem tudod mit csinálj. Elhagyott már két szerelem, elhagytad már őket. A szíved már ép elégszer összetört. De mégis egy kis fény pislákol előtted. Egy fénysugár, melytől nem tudsz nyughatni. Nem is csak a kíváncsiság, ami vezérel, és nem is csak a remény, hanem az elfojtott szeretet vágy. Annyira akarod, hogy hozzád érjen, hogy pár óra szeretetért heteket, hónapokat, sőt néha éveket is szenvednél. Neked nem felel meg az átlag. Neked csak a különleges kell, a más. És most ott áll az orrod előtt, amit oly régóta keresel és a keze meg van kötve. De a szívéhez van kulcsod. Van kulcsod, de nem mered használni. Nem akarsz senkinek fájdalmat okozni. Mert ha egyszer valamit kinyitsz, onnan már nincs visszaút. Dönthetsz. Járod az eddig járt utad, vagy belépsz a kiskapun.
Szorongatni akarod és fogod is. Eldöntötted, hogy belépsz a kapun. De mégsem mész túl mélyre, mert tudod, hogy onnan már csak darabokban jöhetnél ki. Így csak a szélén maradsz, bár sérüléseid így is mélyek lesznek, a vér ömlik belőlük, de mégis jobb, mintha örökre széttépnének.
"A szív a legszaggatóbb álom, hely ahol járhatsz. A vér elfolyik és eláztat."
Használd a kulcsot, még ha fáj is…………
Elfogadni…………………………
