Sangel

Hasztalan szaladsz. Hasztalan látsz. Elmúlt, mégis vágysz rá. Odalett, mi neked volt a fény, odalett, mert nem volt a tiéd. Megőrülsz percről percre, szíved dobban, fejed lüktet. Sikoltanád nevét a messziségbe, de szavad elfolyik a vérrel. Csak nézed az örvénylő kínt,…

Csak egy kicsit szeressen valaki……………

Elvesztetted. Elvesztetted az utad. Már a fák közül sem látsz ki. Egyszerre húsz utat láttál, most mégis megszűntek. Fogynak a lehetőségek, fogynak az esélyek és a válaszok is a túlélés reménye felé. Beletörődsz megint a semmibe? Végigjárod megint az álldogálás…

Borzadva várod a választ, várod, hogy érkezzen és a köd elmúljon. De még a kérdés sem jön. Elbújsz megint? Elfutsz megint? Megint az erdőbe menekülsz? Pedig most hallottad a madarak csicsergését, most hallottad a patak lágy csobogását, most színessé váltak a természet…

Feledve a múltat, új ösvényre tévedsz, hanyagolod napjaid, s csak perceid véded. Elbújt a nap, feljöttek a csillagok, de most neked mégis minden fényt sugároz. A felhők pihennek, az álmok szállnak, elbújni már nem kell a nagy világban. Már nem sikítasz, már nem félsz, fogod…

Még mindig rá gondolsz… Még mindig hiszel benne… És még mindig tudod, hogy ez nem lehetett ennyi… Azt a szempárt sosem fogod elfelejteni… Annyira beférkőzött az emlékeidben, hogy bármikor, mikor valakire ránézel, azokat keresed…. Őt keresed és…

Hááát most neeem. Nem megy… Egyszer leülök és elmesélem a végét.

Szombat után megint lesz ihlet:) utána megint írok:)