Sangel

És ím evvel a bejegyzéssel tűnik el, mi voltál. E bejegyzés lesz átkod, e bejegyzés lesz a halála annak, mit kerestem és egyszer megtaláltam. Szeptember 11 – Türelem…. . Immár 8 éve, hogy a két torony ledőlt, és mégis azon a napon 8 évre rá két másik dőlt össze. A két lehetetlen.
Mai napig nem adom fel, mai napig keresni fogom az utat, hogy ott legyek, hogy érezzelek. Tudom, hogy vágysz rá, tudod, hogy vágyom rá.
De akkor és ott megírtam. Megírtam mi a mélységet jelenti. Azt, amit felejteni nem lehet.
Hogy lehet, hogy valaki ekkora ihletet ad, mégsem beszélsz vele? Hogy lehet, hogy az útjaink párhuzamosak, mégsem egyek? Pedig néhol csak egy porszem választja el őket. És mikorra összeérnek, én nem hiszem el.
Álltam a stégen, öleltelek. Álltunk a stégen és öleltél. Megcsókoltál, majd megcsókoltalak. De valamiért nem voltam ott. Nem voltam 100 százalékosan ott. Mai napig csorognak a könnyek a szememből, ha arra a pillanatra gondolok. Az álmaim adtad meg nekem és én nem lehettem ott.
Mert tudtam, hogy ezt a pillanatot nem lehet megállítani. Hogy mégsem lehet az enyém………………

Csak köszönni tudom, hogy valóra váltottad az álmom, még ha csak egy éjszakára, vagy kettőre, de azzá vált….

Álomvilág………………….