Eltűntél....
Kipróbáltad azt az utad, miről sokáig nem is tudtad, hogy hova tart. Eltűntél és jártad. Élvezted. Igazán élvezted, még ha közben végig csak a tövises részeken jártál. Minden sebből véreztél, mégis minden pillanatban a rózsák illatát élvezted.
Érdemes volt egyáltalán évekig várnod, hogy rád találjon, majd az út közepén vérbe fagyva otthagyjon? Érdemes volt csak a csodálatos illatokra várni? Vagy megint csak a sors cseszett ki veled, és megint letesztelt, hogy még ezt is kibírod-e.
Kibírtad, de mint tőrdöfés a szívbe, úgy ért téged a hanyatlás. Eltaszított úgy magától, hogy te voltál a hibás, hogy minden tövises volt és éles. Ő okozta, és neked kellett végigjárnod.
Majd az út közepén csakis azért hagyott ott, mert Ő már nem bírta elviselni azt a látványt, ahogy te szenvedve küzdöttél érte.
És most megint csak úgy egymagad állsz és várod a következő próbát. Ki lesz? Hogy lesz? Mi fog történni? - teszed fel a kérdést. De mégsem válaszol senki. Megint csak egyedül maradtál.
Eltűntél egy évre, hogy kipróbáld az eggyé válást. Tetszett. Tetszett minden amit kaptál, és amit adtál. Nem tudván eltűntél és elviselted a jeleit a jövődnek. Megkaptad azt, amit összeraktál a fejedben, amit szinte megálmodtál. Megkaptad Őt. De sajnos csak a jelen pillanatnyi Őt. Csak hogy hozott magával egy tőrt és egy bilincset.
Próbáltad oldani a bilincset, próbáltad támogatni a tőrt, de mégis az erőszak teljes maradást választotta a jövő helyett.
Innentől kezdve csak lébecolsz. Vársz és vársz. Vársz a következő próbádra, és várod, hogy megtaláld a jövőd tényleges valósságát.
Szeretve kezdted, halva váltál, mégis ellágyultál....
Elindulsz........................
