Sangel

Aki mindig nevet, annak valami nagyon fáj.... 

Azt hiszem kezd elfogyni az erőm. Már csak én maradtam. Már te sem vagy velem, sem ő. Már csak az egyetlen én maradt.

A folytonos talpra esek és mindig felállok hülye dumától már a falra mászom. Egyszer én szeretnék már végre összeesni és várni, hogy valaki felsegítsen. Megbolondulok attól, hogy mindig egyes egyedül kelljen felállnom a földről, ha éppen megbotlok, vagy megcsúszom és elesek. És már azt is kezdem unni, hogy mindig én legyek az, aki segít másoknak felkelni. 

Nem lehetek önző, sem irigy. Mindent minden formában saját magamnak kell elviselni... Nincs segítség, még ha néha azt is hiszem. Nincs boldogság, még ha nagyon is akarom. Csak mosollyal az arcomon ülök, nehogy összetörjön az a kép magam előtt, amit oly régóta építgetek, hogy még magamnak se kelljen bevallani, hogy mennyire fáj.

És igen! Ki merem jelenteni, hogy fogalmam sincs, hogy jelen pillanatban miért is vagyok ilyen rosszul, csak érzem, hogy valami nincs rendjén. És itt nem csak arról van szó, hogy már megint nem én vagyok az a lány, aki mellett ott fekszik a hőn szeretett szerelme, vagy az a lány, aki még mindig sóvárog a volt szerelme miatt, mert nem. Ezek csak hasztalan elméleti források.

Túlzottan céltudatos, illetve "cél" függő lennék? Hogy már nem is tudok cél nélkül élni? Pedig millióan, illetve kimondhatom milliárdnyian élnek nap, mint nap cél nélkül, hogy majd úgyis lesz valami. Szerintem nem túlzott a kijelentésem, vagy akkor én találkozom csak "rossz" emberekkel, akiknek nincs céljuk. Persze vannak elképzeléseik, de kimondott céljuk nincsen. És e hiányában elég sok mindentől el is esnek ők. Elfogy a lehetőségeik tárháza. És ezzel együtt az én lehetőségeimet is csak csökkentik.

Nincs elég erőm mindenkinek célt adni. Nincs elég erőm mindig mindenki másnak építeni egy falat. És legjobban mégis csak ahhoz nincs erőm, hogy utána még a sajátomat is javítgassam.

Egyedül vagyok. Még ha nem is vagyok magányos. De egyedül vagyok. Most nem tudnék mondani egyetlen embert sem, akire szükségem lenne. És ez fáj. Annyira szeretném azt mondani, hogy igen rá van szükségem. Hogy vele szeretnék lenni, hogy igenis megint megpróbálom megoldani a lehetetlent. De annyira megbántott már az eltelt lassan másfél évben, hogy sosem tudnék már benne megbízni. De még mindig annyira szeretem, hogy segítek neki célt formázni, kőfalat építeni, és segítgetni az undorító hazugságait. Persze azért ezt mind nem ingyen. Mert nekem is vannak szükségleteim. De már tényleg nem tudnám elképzelni, hogy Ő lehetne a Nagy Ő számomra. Túlon-túl szeretem még mindig. De mint ember ténylegesen és véglegesen megbukott a szememben.

A legrosszabbik változatot választottam sajnos vele. Mert elfogadtam a mércéjét. És túl magas ahhoz, hogy akárki is könnyen átugorhassa. Egyszerűen túl kevés azoknak a száma, akiket el tudnék képzelni magam mellett este az ágyban, összebújva simogatva. Megbolondít a tudat, hogy találok egy embert és annak meg nem én kellek. A több százból egy, és mégsem az enyém.

Így most, hogy minden elméletem, majdnem minden célom és vágyam megbukott, nem feltétlen miattam, így igenis lassan úgy érzem, hogy megbotlok, és lehet nem lesz erőm megint ezredjére egyedül felállni.

Az a valaki lehet mégsem jön el, lehet megint kapok egy lehetőséget, hogy egyedül felálljak, de az is lehet, hogy véglegesen már sosem fogok tudni felállni....

Megkockázhatatlan........................