Kérdem én. Kérdem én, hogy mikor lesz egyszeriben vége a nincstelenségnek?
Talán holnap, vagy holnap után, egy hónap múlva, egy éve múlva, évek múlva, vagy talán Soha?!
Átlagosan csak a köztudatban hallja az ember, hogy vannak olyan családok...
Vannak olyan családok, ahol létezik olyan, hogy hónap végén nincs kenyér. Hallunk olyat is, hogy másfél évnyi főtáv tartozás miatt jogi eljárást indítanak az adott személy ellen. És hallunk olyat is, aki nem talál munkát, még ha ő tényleg dolgozni is akarna. És olyat is hallunk, hogy vannak olyan emberek, akik csak egy kis pénzért sok mindent bevállalnának, csakhogy arra a bizonyos kenyérre, számlára, vagy éppen lakására jusson.
De ki az, aki ismeri ezeket az embereket? Ki néz mindennap a szemükbe? Ki tudja egyáltalán felfogni, hogy léteznek ilyenek, és ki tudja leginkább nekik a problémáit megoldani???
Ma szokás szerint vittem be a kocsit édesanyámnak, és miután beálltam a parkolóba, kifele jövet utánam szólt a biztonsági őr, hogy valami kiesett a zsebemből. Gyorsan körbekémleltem a földet, és nem láttam semmi mást, csak egy elhagyatott wc papír gurigát. - De hogy került volna ez a zsebembe? - Kérdeztem magamtól.
Olyan reflexszerűen visszadobtam a földre, mint egy rossz huligán és értetlenkedve néztem az őrre, hogy ez nem az enyém, és az én zsebemből nem eshetett ki. De abban a pillanatban (mint mindig) megszólalt a kisangyal a fülembe, és addig nem hagyott békén, míg fel nem vettem a földről a koszos gurigát.
Majd hirtelen észrevettem, hogy egy fiatal srác közelít felém, 180 magas, zöld szemű, egy kicsit olyan hobós forma, koszos körmökkel, de mégsem csövesnek mondható. Aztán realizáltam a helyzetet és rájöttem, hogy a srác után kiáltott az őr, nemis utánam, és a hátam mögött még vagy legalább 10 guriga hevert a földön. A fiatal srác nem túl hívogató kezébe adtam a gurigát és szedtem volna tovább a lábaimat, mikor csak úgy magában, de mégis hozzám kezdett motyogni:
- Ez az én fizetésem. Nekem ennyi a pénzem. (Hirtelen azt hittem, hogy a gurigákba rejtette a pénzét, mert enyhén kicsit dilis, és úgy gondolja ott van jó helyen. Amikor eszembe jutott, hogy megnéztem a guriga közepét(mert úgy össze volt nyomva téglalapba) és nem láttam benne semmit.) Ez az én pénzem, nekem már csak ennyi jutott fizetés gyanánt. - Folytatta a kis orra alatt mondogatott monológját.
Legszívesebben megfordultam volna, és visszamentem volna hozzá, hogy megkérdezzem mi a baj, hogy miben tudok segíteni, de a lábam csak vitt és vitt tovább. Hova álljak meg, amikor arra sincs pénzem, hogy a fentiekben leírt dolgokat megtegyem? Hogy segítsek, ha a saját családomon nem tudok segíteni? És leginkább mért van ez így rendjén, hogy nem tudok?
Az orra alatt eldörmögött monológra azt hiszem még egy ideig emlékezni fogok. Mert már tudom, hogy nem vagyok egyedül!
De nem tudom, hogy lehetek-e valaha még jó ember ezek után....
Miért?! ............................................
