Azt mondják, hogy a barátság fontosabb, mint a szerelem. Hogy a szerelmek jönnek-mennek, de a barátok maradnak....
Ezt a butaságot azok az emberek találták ki, akik éppen "elveszítőben" voltak egy baráttal.... Ahogy most én is.
Most ott állok, hogy nem tudom eldönteni, hogy melyik oldalra álljak. Arra, hogy igaz, vagy arra, hogy nem.
Az eddigi életemben úgy gondoltam, hogy az emberek elsődleges célja az, hogy megtalálja élete párját és a többi mind csak adalék, illetve kiegészítő. Így tehát ha az életem jövője múlott volna rajta, akkor egyértelműen és kizárólagosan a szerelmet választottam volna.
Aztán most történt az, hogy történt egyszer. Átkerültem a másik oldalra, amikor köztem és a szerelem közt kell választani. Illetve nem kell, mert még nem tudom, hogy mi lesz. De sanszos ez a lehetőség is....
"MsPrincess". Elég csúnyán összevesztünk egy hónappal ezelőtt. És azt hittem, hogy ez az egy hónapos szünet most jót fog tenni nekünk. Hogy majd minden úgy megy tovább, mintha mi sem történt volna. De egyszerűen nem. Érzem itt legbelül, hogy amíg a "szerelmével" akar lenni, addig én nem tudok a képben lenni.
És nem azért, mert valami akadálya lenne. Hanem mert nem bírom elviselni, nem tudok elbánni a gondolattal, hogy ők ketten együtt. Sajnos ehhez most nem tudok háttér információkat írni, de legyen elég annyi, hogy minden rosszat, amit el tudunk képzelni, azt a pasija megtestesíti.
Tudom, tudom, tudom. Nem az én dolgom. Tanul majd a hibáiból. Hadd járja a maga útját. Csak támogassam.... Meg a hasonló hablaty.... De ez nem így van!
Ha valójában két ember közt olyan a barátság, amilyen köztünk van, akkor ez nem így megy. Vagy csak nálam. Egyszerűen nem tudom végignézni, ahogy a vesztébe rohan. És számtalan módon próbálkoztam már megoldani a helyzetet, de mindegyik hasztalan volt és lesz is, amíg meg nem tudom győzni, vagy ő nem győződik meg róla, hogy ez nem neki való kapcsolat.
Ez az egész legalább annyira fáj, mintha velem történne valami rossz. Rossz szájízzel kelek, rossz hangulatban fekszem ha csak erre gondolok. Fáj, hogy nem tudom megváltoztatni, és fáj, hogy nem tudok olyan erős lenni, hogy mellette tudjak maradni.
Ezt is próbáltam már. De tönkrementem majdnem benne. Idegőrlő volt úgy élni, hogy minden pillanatban azon járt az agyam, hogy mikor vagy hogyan is lehetne ennek az egésznek vége. Úgy, hogy semmi esély sincs rá, amíg a jó szerencse közbe nem szól. De persze az nem akar. Meg akarja leckéztetni "MsPrincess"-t, hogy tanuljon a hibáiból. De félek, hogy túl nagy árat fog érte fizetni....
Ma jött vissza Belgiumból. Még nem beszéltünk... Nem válaszolt a levelemre, amit lassan már egy hónapja írtam neki. Az öccsétől tudom, hogy itthon van. Még nem is keresett.
Abban reménykedtem, hogy ha egy hónapig távol lesz, addig valami csoda történik és megszűnik a kapcsolata a pasijával.... De a facebook mindent elárul, ha még nem is akarják közölni azt velünk.... Tehát megtudtam, hogy minden maradt ugyanúgy, mint eddig. És próbáltam megbirkózni a gondolattal, hogy befogom a szám és többet ér a barátságunk.....
De már most, hogy még nem is beszéltünk, már most fáj és nem bírom. Pedig azon gondolkodtam, hogy valahogy kibékítem, hogy behízelgem magam és jóvá tesszük azt, ami eddig volt.... De nincs erőm....
És a legrondább egy ilyen helyzetben mégis csak az. Hogy ha esetleg valamikoris az fog történni, amit a barátnő mondott, száműzve a filmeket, sosem az történik, hogy visszarohanunk a másikhoz és azt feleljük: - Igen te megmondtad, bár hallgattam volna rád! - Hanem az ellenkezője... A kapcsolat ugyanúgy marad... Azaz megszüntetve.....
Sosem adtam az ultimátumokra, és sosem döntöttem a hozója mellett, most mégis a lelkem kényszerít arra, hogy én adjak ultimátumot.....
De nem akarom.....
Fáj........................................................
