Azt hiszem, illene már írni valamit.

Az írói vénám kezd lassan kiapadni. Ahogy az érzelmek is a lelkemből, szívemből.

Míg a fejemben végtelen hosszúságú monológok játszódnak le, úgy annyival kevesebb is marad meg.

Pedig próbálkozom. Erősen próbálkozom, és itt nem csak az írásra értem. Hanem az életemre, az érzelmeimre, úgy mindenre.

Próbáltam új zenéket felfedezni, új könyveket, filmeket, színészeket, embereket. De mind csak pillanatnyi megoldás volt. Egyszerűen nem tudok továbblépni.

Kezd csömöröm lenni az ürességtől. És a legkizáróbb tudat ebből az életből az az, hogy tudom, hogy még nincs itt a vége.

Persze butaságnak tűnhet, meg szentimentálisnak, vagy csak nyomorultnak, hogy képes vagyok hinni a megérzéseimnek, és valóban elfogadni, hogy a következő dátum, amikor valamiféle érzelmi löketet kaphatok, az 2013. Nem ma, nem holnap, és még nem is a hónapban, pedig még csak most kezdtünk bele igazán.

Nevetségesnek érzem magam, és a próbálkozásaimat. Leginkább próbálom elfogadni ezt az állapotot, és megvárni a türelmem.

Ha rossz, ha nem, ha fáj, ha nem, ha hidegen hagy, ha nem, akkor is „B” óta nem találkoztam össze semmilyen érzelemmel sem. És itt nem csak a szerelemre gondolok. Hanem minden másra is. Kezdem úgy érezni magam, hogy kiégtem.

’Jé már ilyen fiatalon, talán nem kellett volna…’ – Csak ez jár a fejemben, nah meg a sok aggodalom, hogy vajon ez örökké így marad-e.

Ellustultam. Már arra is lusta vagyok, hogy kinyissam a szemem. Már meg sem akarom próbálni, hogy érezzek valamit.

Beletörődtem talán. Vagy csak várok, ahogy eddig is tettem. De ez a várakozás lassan két éve tart már. És bármennyire is voltak neccesebb, erőltetett próbálkozásaim, mind szánalmasak voltak. Hiába sokakkal elhitettem, de a legfontosabbat elfelejtettem. Még hozzá magammal elhitetni, hogy előrébb jutottam….

’Ez egy ilyen korszak…’ – Gondolom….

Az idő egyre lassabb, én meg egyre gyorsabban öregszem….

Talán………………………………………