Az emberek többsége hülyének nézi azokat, akik a 6. érzékről beszélnek. Vagy azért is hülyének nézik, ha megfoghatatlan dolgokról beszélnek, vagy valami olyat tapasztalnak. Hisz általában mindenre van magyarázat.
Tényként közlöm már az elején, hogy én kiessek a rostán, tudom, hogy valószínűleg ennek a történetnek is mi az igazsága, csak mint mindenben, ebben is a saját tapasztalat megismerése ösztönöz minket, hogy másban is higgyünk.
Az adott, hogy kiskorom óta, megérzem, ha jön valaki. Legyen az szülő, vagy barát, vagy akárki más, érzem, hogy közeledik felém, és ezt bizonyítani is tudom általában, mert míg mások nem számítanak arra a személyre, én megmondom, hogy de igenis mindjárt itt lesz. Nah persze nem vagyok én látó, nem azt érzem meg, hogy ki is az a valaki, aki közeledik, csak azt érzem, hogy valaki jön.
Az egyik barátnőméknél például az anyukája otthon dolgozik, és az erkélyüket beépítették, és ott dolgozik. Egyik délután még kiskoromban náluk tengtem-lengtem és mondtam is a barátnőmnek, hogy: - Figyi jön anyud, úgyhogy tegyünk úgy, mintha tanulnánk. - Persze nem is értette, hogy miről beszélek, majd egy fél perc múlva megjelent az anyukája... Talán akkor ott tudatosult bennem először, hogy tényleg érzem.
Aztán itt most áttérek egy kicsit ezotériásabb részlegre, és elmesélem az én kisebb-hosszabb hátborzongatóbb történetemet.
Egy pár évvel ezelőtt, még "B" előtt éjszaka arra ébredtem fel elég sokszor, hogy éreztem, hogy valaki áll az ajtómban. Aztán ebből az álldogálásból idővel közeledés lett. Elég ijesztő egy helyzet volt, mert akármikor, amikor felébredtem, tudtam, hogy nem jön senki, nincs ott senki, és csak beképzelem. De sajnos hiába tudtam megmagyarázni magamnak, hogy csak beképzelem, meg álmodom ezeket, a félelem nem szállt el belőlem, bármennyire is tiltakoztam ellene.
Aztán amikor már minden éjszaka félve aludtam el, hogy vajon azon az éjszakán is "jönni" fog-e, akkor elmeséltem nővéremnek ezt a kis történetet. Ő azt mondta rá, hogy amikor ott lakott még nálunk, akkor ő is érezte, hogy van "vki" a lakásunkba, ezért el is ment látóhoz, és azt mondta neki, hogy egy cigányasszony szelleme van nálunk.
Nevetséges.... Most hadd ne fejtsem már ki, hogy ez mekkora baromság... Nem hiszek benne, nem mellesleg pont egy cigányasszony... Tudtommal nem lakott a mi lakásunkban ezelőtt cigányasszony...
De aztán az eseteim után nővérem elment egy jóshoz, és rám is rám kérdezett, hogy mi ez meg stb... Nem mondta el neki, hogy mit mondott még anno a látó, és ő is azt mondta, hogy egy cigányasszony van a lakásunkban...
LOL....
A félelemtől már túlzottan nem tudtam rendesen aludni. És anyunak is elmondtam a történetet. Ő erre azt mondta, hogy ha ilyen van, akkor menjek át hozzá és aludjak nála.
Persze nem igazán akartam ezzel az ürüggyel átmászkálni hozzá az éjszaka közepén, meg háát már nem vagyunk az óvodában, hogy "Anyu,anyu félek, van vmi az ágyam alatt" szorikat találjak ki....
Aztán az egyik éjszaka a közeledésből már igencsak közelség lett. Olyannyira, hogy rám is ült az a valaki.
Nem tudom, hogy ki hogy van ezzel, meg tapasztalt-e már ilyet. De elég kellemetlen az, amikor tudod, hogy még álmodsz, de érzed a körülötted történő dolgokat. Ilyenkor hiába tudsz már valamennyire gondolkodni, az agyad ki van kapcsolva szinte teljesen, és ha kinyitod a szemed, nem látsz, ha sikítani próbálsz, megnémulsz, ha mozdulni akarsz, megbénulsz. Akármennyire is próbálkozol és próbálsz felébredni, az agyad nem kapcsolja vissza az érzékszerveidet, és csak el kezdesz tőle pánikolni.
Mivel az ágyamon tartom mindig a fejem mellett, a párna alatt a telefonomat (ami tudom, nem éppen egészséges), és azon van vakú egy gombnyomásra, így álmomban, mindig a telefonomért nyúltam, hogy fel tudjak kelni, és el tudjak jutni anyuhoz. De akárhányszor csak tudtam, hogy a telefonom a kezemben van, és indulhattam volna, annyit engedett az agyam, hogy egy hirtelen mozdulattal megmarkoljam a telefont. És akárhányszor tudtam, hogy már a kezemben van, rá kellett jönnöm, hogy csak egy délibáb volt, és ahogy összerándult a markom, sosem volt benne semmi. És azzal a lendülettel visszakerültem a néma álomba, ahonnan nem tudtam szabadulni.
Amikor már azt hittem, hogy sikeresen kínkeservesen elcsúsztam-másztam négykézláb az ajtómig, mindig visszarepültem a valóságba és rá kellett jönnöm, hogy még mindig az ágyamban fekszem és nem jutottam előrébb, hogy ez csak az elmém játéka volt, és még mindig ott ül rajtam az a valaki és nem menekültem meg.
Ez egy fél órán át legalább eltarthatott, mire sikerült végre felébrednem, és azon nyomban átszaladni anyuhoz, hogy nála "biztonságban" tudjak továbbaludni.
Én senkinek sem kívánom azt az esetet. Soha ne tudja meg senki, milyen, amikor tényleg fel akarsz ébredni, de nem tudsz. Azt hiszed, hogy már sikerült felébredned, de mindig visszaesel a teljes bénulás közepébe.
Másnap a saját ágyamba aludtam. Kínkeservesen sikerült is elaludnom, és elhitetnem magammal, hogy a tegnapi meg a többi is csak álom volt, és hogy biztos, csak túl stresszes vagyok mostanában.
Aznap éjjel nem jött senki sem, végigaludtam az éjszakát rendesen, álommentesen.
De reggel arra ébredtem, hogy a több mint egy méteres tükröm leesett a földre a falról. Akkorát sikítottam, hogy anyu rémülten tört be a szobámba, hogy mi történt...
A tükör nem tört össze. Csak elengedett a madzag, amivel felraktam a falra. Sohasem sikítottam még álmomban, sem arra felkelve. És sohasem értettem, hogy egyes emberek, hogyan tudnak így felkelni... Már megértettem...
Ha tükör, vagy kép leesik a falról, az sosem jelent jót. Általában a közeli halált jelzi, vagy egy idegen jelenlétét. Bár ebben az esetben akkor nem történt haláleset.
Ezek után hónapokig alig bírtam elaludni. Majdnem minden este gyújtottam egy fehér gyertyát, mert elméletileg az "Isten fénye", és elűzi a "gonoszt". És bármennyire is nem hittem ezekben a baromságokban, de valahogy mégis megnyugtatott. Onnantól kezdve minden árnyékot és tükröt, meg ahonnan visszaverődhetett a mögöttem lévő dolgok, azokat figyeltem. Figyeltem a sütő ajtaját, az ablakokat, a mikrót, mindent, hogy nem-e látok valamit, ami a közelemben van. És akármennyire is hülyeség volt, de a félelem legyőzött.
Jóval a történtek után anyuval kitaláltuk, hogy megcseréljük a bútorokat a szobámba, meg a nagyszobában. Ekkor már hamarabb el tudtam aludni, már nem jött senki sem az éjszaka közepén. Nem azt mondom, hogy kezdtem elfelejteni a dolgot, csak egyszerűen kezdett lankadni a félelmem.
Miután megszereztem az Alkonyat első részét feliratosan, összegyűltünk a csajokkal páran (5-en,6-an), tartottunk egy csajos estét, hálózsákos, forrócsokis, nevetős estét. Megnéztük 3-szor az Alkonyat 1. részét. A nagyszobában aludtunk.
Aznap éjjel megint rosszul aludtam. És nem egy valaki közelített felém, hanem hárman. Be akartak húzni a kanapé alá.
Bár nem volt annyira félelmetes, és kellemetlen, mint amikor egyedül voltam és egy valaki jött, de akkoris megijedtem.
Aztán arra a felfedezésre jutottam, hogy valószínűleg a bútorokhoz lehet kötni ezt a valakit. Mert már az én bútoraim voltak a nagyszobában, és azóta nem is éreztem semmit, mióta átvittük oda a bútorokat.
Innentől kezdve még könnyebben aludtam el, hisz elhittem, hogy a bútor cserével minden megoldódott.
Rá egy 3/4 évre jöttem össze "B"-vel. Mivel ő sokat aludt nálam, így végképp el is felejtettem a történteket. Tv nélkül aludtam el, nem gondoltam rá.
"B"-vel lassan két éve mentünk szét. Vagyis januárban lesz két éve. Azóta is nyugodtan alszom. Nincs problémám a tv nélküli elalvással. De a félelem olyan nagy nyomot hagyott bennem akkor, hogy még mindig nincs az az éjszaka, amikor nem jut eszembe. Még mindig gondolok rá. Csak már tudom, hogy nem fog semmi sem történni.
Egészen tegnapelőttig....
