Minden változott.
Változtál, ő változott, mindenki változott. De te még is azt érzed, hogy ugyanaz az ember maradtál. Pedig ha mélyen magadba nézel, már koránt sem az vagy, aki teli reménnyel ugrott bele a titokzatos mélységbe.
Néha bánod, hogy merész vagy, néha meg csak örülsz, hogy meg merted tenni. Pedig sokak mondták már neked, hogy aki nem mer, az nem nyer, vagy fojtottak vissza, hogy ne tedd meg, nem éri meg.
Kezdesz egy kicsit populárisodni, pedig ettől még egyszer rettegtél. Jobban szeretted az erdőt, a napfényt, ahogy áthasít az ágak között, szerettél szomjazni a patak partján, majd hirtelen megtalálni a magad felé vezető ösvényt.
Jajjj az az ösvény... De rég is volt már. Sosem mertél rálépni, mert a remény sosem hagyott. Bíztál abban, hogy egyszer képes leszel inni a folyóból, pedig még a patakig sem tudtál elérni. A távolból figyelted, hogy csörgedez, de valami megállított, valami miatt képtelen voltál elérni azt.
Aztán fordult a kocka, és mintha csak a semmiből valami kiragadott volna. Elvitt az erdőből, de nem vitt messze. Még láttad a fákat, hallottad a madarak csicsergését, de már egyre távolabb kerültél tőle. Aztán amikor egy pillanatra másfelé fordítottad a tekinteted, már nem néztél vissza többet. Mire eszedbe jutott, hogy mi lett a patakkal, már csak a hűlt helyét láttad. Eltűnt.
Egyszer csak azon kaptad már magad, hogy egy hatalmas hajó fedélzetén sütteted a hasad, élvezed a perzselő nap fényét, és haladsz a sivatag felé. Azt még sosem láttad.
A hajó szélsebesen úszott a part felé, de te mégsem láttad a közeledtét. Vártad, hogy partot érj, de nem tudtad, hogy az mikor fog bekövetkezni.
Aztán hirtelen fordulattal fékezett a hajó, akkorát rántott rajtad, hogy kiestél a homok perzselően forró száraz felszínére.
Az első pillanatban csak körbe akartad járni. Új, új, új, csak ez járt a fejedben. Már akkor érezted, hogy nem lesz ennek jó vége, de te csak szaladtál a homokdűnéken és vártad, hogy mikor unod már meg az újdonság varázsát.
Mikorra meguntad, elvesztél. Elvesztél víz és hit nélkül. Az újdonság hatására képes voltál feladni önmagad, és csapdába esni. Hatalmas csapdába.
Éveknek tűnt az a magány, amit megvívtál ott magadban. Elvesztetted a fonalat a külvilággal, és itt már nem volt ösvény visszafele. Itt csak magadra számíthattál.
A fáradtságtól már nem éreztél, csak mentél és mentél, míg el nem buktál. Összerogytál. Egymagad. Senki sem nyújtott feléd kezet.
Az eszméleted már nem volt a tiéd, és hamis képeket láttál magad előtt, Hagytad, hogy a hiú remény vakítson el, és elhidd, hogy neked ott jó. Te a megfelelő helyen vagy, a magány rabjává tett, és te hittél neki. Majd utánad nyúlt, mert megsajnált, vagy csak már untattad, még most sem tudod, de utánad nyúlt és arrébb lökött. Azt mondta, hogy menned kell. De te nem akartál menni. Már annyira hozzászoktál a szárazsághoz, hogy az volt az otthonod, jövőd.
Mire annyira meggyötört és hazaküldött, addigra már a fél lelked elhagytad. Darabokra törtél és minden áron vissza akartad szerezni a lelked részleteit. Amit idővel sikeresen vissza is szereztél. De végig melletted járt a hiú remény és a vágyakozott becsapás.
Egyszer csak felfogtad, hogy már nem tudod megmenteni a lelkedet, visszavenni tőle. Akkor voltál igazán erős, és léptél egy nagyot. Ott hagytad az erdőt, a sivatagot és a magányt. Mindent ott hagytál, és hagytad, hogy a tömeg uraljon.
Addig hagytad, hogy uraljanak, hogy tömegcikké váltál, már nem volt meg az egyediséged, az a kincs, amit éveken át építettél és egy fal mögé zártad. Az fal ott leomlott, és egy hamis, fényűző falat építettél köré, ami még jobban csalogatta a betörni vágyó érzelmeket.
És most csak fogod a fejed, és bűnhődsz, hogy meg merted tenni, el merted engedni a falad támaszát, és hagyod, hogy csak szétrombolják a műved.
Nem hagyhatod! Nem hagyhatod, hogy megtegyék. Mert örök életedre a patak partján fogsz rekedni, és a szomjúság el fogja venni az eszed, a jövőd és a mindened....
Egyszer már megtörtént, soha többet....
Déjà vu...............................................
