Már megint ugyanaz a sztori, mint 3 éve. Amivel most sincsen gondod. Előszeretettel játszod ezt magaddal. Nem tudod ereszteni az akaratod, és játszol a gondolattal.

Csak hogy most már nem az erdőbe tértél vissza megint. Most a dzsungel a honod, most már meggyűlik a bajod a vízzel, és egyre inkább csak a mélyére sodródsz. Valami mindig félrevezet. Néha csak egy csodás virág csalogat magához, máskor egy sugallat meríti ki az elméd. 

Olyan, mintha ketrecbe zártak volna, egy hatalmas labirintus ketrecébe. Mindenhonnan csak a megfelelő utat hallod, de mégis más merre mész.

Csakhogy most senki sem tudja, hogy valójában miért is tartasz arra fele. Anno az erdőről sem tudtak, nem hogy az útról. Most meg kitárod a lényeget, hogy mégis hol vagy megtalálható. De persze a hős nem jön, nem ment meg, ahogy eddig sem tette, ez csak egy csalfa remény, már évek óta nem hiszel benne.

Most mégis csak azért ismerik a dzsungelt, mert oly hatalmas, hogy lehetetlenség lenne onnan kivezérelni téged.

Megnyugodtál. Itt senki sem zaklat. Társasmagányba vonulhatsz, és ez senkit sem zavar. Hallod hangjukat, látod körvonalazódni az alakjukat, de még sincsenek ott. Nincsenek melletted. 

Végre. Egyedül. Csak ez jár a fejedben. Nem kell senki sem, mégis hallod őket. De akkor sem kell senki sem, mégsem tágítanak. Vagy csak te nem ereszted őket. Mert még most sem tudod, hogy erre van-e szükséged.

Most vajon tudatosan kerested fel a dzsungel rejtelmeit?! Most tudatosan szaladtál arra, hogy megismételd önmagad. Lehet, hogy régen az jó volt.

Saját magad taszítod a magányba, és ennek örülsz. Sok év eltelt már egy ilyen BUMM óta. Már azt hitted megrekedtél. Azt hitted sosem fogod ezt érezni, és most tessék, megint ott vagy, ahol haldokolsz. Mégis itt vagy a legélénkebb.

Mint az örök kóma előtti órák, amikor érzed, hogy itt a vég, mégis kicsattansz az egészségtől.

Megtaláltad a múzsád, a rettegett múzsád, de ez most kicsit sem tökéletes alany a mindennapjaidra. Szó sincs az erdős múzsádról, fele annyit sem ér. Szinte folyamatosan csak degradálódik benned, mit találtál.

El kellene dobnod. Ennyi erőfeszítést nem érdemel. Ott kellene hagynod, ahol találtad. Nem, Ő nem az.

Túl egyszerű is ez az egész, valami nem klappol benne, de annyira felemelő újra érezni valamit, hogy nem bírod ereszteni. Pedig fel sem ér a patakhoz, a madarakhoz, az erdőhöz az érzés.

Talán majd legközelebb. Talán majd legközelebb el fogsz jutni a magány kicsi szegletére, ahol csak a pompa és ragyogás fog körbevenni. 

Mert ez a dzsungel nem neked való. Igazából már rég kivágtad benne az összes fát. Ezért lát téged mindenki. Mert nem volt elég erős a dzsungel hozzád.

Elfelejtettél futni. Elfelejtettél futni, mi a valód volt, most és egy jó darabig....

Helytelen.............................................