Ott állhattam volna az oltár előtt, csilloghattam volna és életem legszebb napját tölthettem volna el.
Lehetett volna nagy fehér habos-babos ruhám, hosszú fekete hajam, menyasszonyi fátylam, szerető férjem, szeretett családom, csodálatos jövőm.
Ehelyett itthon ülök, agyalok, sopánkodok és idézgetem a régi szép emlékeket.
Míg ezalatt valaki más viselte a fehér ruhát, más mondott igent, valaki más élte át élete legszebb napját.
Bekövetkezett....
Bekövetkezett, amitől eddig is féltem. Bekövetkezett a megsejtésem, és elvették az utolsó előtti reményem.
Tominak gyűrűt húztak az ujjára....
.... és nem én húztam rá.
Az utolsó előtti reményem a nagy Ő-re elment.
Az utolsó előtti, mert az utolsó reményemnek ténylegesen a nagy Ő-nek kell lennie. Most választhatok két út közül.
Vagy nyavalygok, siratom a múltat és temetem a jövőm.
Vagy dobom a múltat és elengedem "Tomi" kezét.
Egyelőre nem tudom, hogy van-e akkora merszem ezt az egész hablatyot, kitalálmányt, képzeletet elengedni. Talán hagynom kellene innentől kezdve a teóriáimat és engednem, hogy a dolgok csak úgy történjenek....
Talán majd egyszer tényleg meg tudok majd élni a gondolataim nélkül.
De jelenleg foglyul ejtettek....
Fájdalom....................................
