.... mert leadták az utolsó részt, és már nem hogy csak tudom, hogy ki Ted felesége, de azt is tudom, hogy nem lesz már több Így jártam anyátokkal rész. Szomorú, hiányozni fog, de búcsút kell inteni egyszer ennek is. Zárójelesen megjegyezve, szerintem illően végezték be. Nem mondom, hogy itt-ott nem lett botrányos, de az utolsó 1 perce tökéletessé tette az egész sorozatot... Ahogy indult, úgy is fejeződött!
.... és várhatok egy fél évet, mire kijön a Walking Dead következő évada. Borzasztó nehezen fogom elviselni, jah és persze türelmetlenül, de hát már megszoktam. Nem az első....
.... , bele is haltam. De még jó, hogy nem az utolsó kötet volt. Rémisztgettek itt össze-vissza a könyvesboltban, hogy ez az utolsó kötet, mert, hogy még a címe is rejti : ' VÉGre Szeretők '. De nem. Ez az egyetlen jó benne, hogy tudom, hogy így nem hagyhatja abba az író a történetet. Én értem, hogy már a 11. kötete a Fekete Tőr Testvériségnek, és más már rég azt mondaná, hogy biztosan uncsi, de nem az. Azt hiszem a végtelenségig tudnám olvasni.
Az egyetlen probléma mégis csak az, hogy megreccsentem. Először is ezért nem akartam kiolvasni, mert tudtam, hogy utána kiborulok, hogy kiszakadok a világból, hogy már nem vagyok ott, miközben soha nem is voltam ott, de legalább azt fantáziáltam. Aztán végülis azért kezdtem el mégis kiolvasni, és nem bírtam visszafogni magam, mert éreztem, hogy kezd felfalni a letargia, és tudtam, hogy a fantázia világába kell újra belépnem, hogy lemondjak a jelenben lévő rossz gondolataimról, hogy belekezdhessek inkább a sóvárgás fájdalmába.
Aztán most itt van az az űr, és fogalmam sincsen, hogy mikor fog távozni. Hogy ennek mikor lesz vége? Azt még nem tudom, de gyorsan helyre kell szednem magam, mert ez így nem folytatódhat tovább....
Hiába loholok a kincsek világába, hiába hallgatom őket, hiába nézem őket, vagy olvasom, egyszerűen kezdem azt érezni, hogy nem lesz jobb tőlük, csak másabb. És egyfajta fanatizmus alakul ki bennem, amit már lassacskán képtelenség lesz elfojtani, és végezni vele. Lassan vele fekszem és vele ébredek, ami nem normális.
Mert amint érzek valamit, ami ha nem is a boldogságtól van, hanem a lehetetlenségtől, én abban a pillanatban meggátolom, és csak rakom a halmokat elé, mire már nem is emlékszem rájuk, és ugyanabban a gödörben landolok, ahol folyamatosan csak az olyan dolgokat, embereket keresem, akik csak egy kicsit is megérthetik azt, ami van valójában. de az igazság az az, hogy nem értik, és nem hasonulnak. Nem léteznek, vagy csak én keresem rossz helyen őket.
Szeretném végre lezárni, de közben mégis sóvárgok a lét után. Mintha egyfajta heroin lenne, ami nélkül elképzelni sem tudnám már a létezésem.
Adjam okáért, hogy például a zene. Tudatlan vagyok. Aki képtelen felismerni akármelyik nagyobb szerzőtől a valamelyik művét, mégis hallgatom. Adott a korunk zenéje is, amit imádok hallgatni és még nagyjából fel is ismerem az előadóját, még talán a címét is, de soha, de soha az életben nem fogom azt az igazi vágyat érezni irántuk, hogy KELL! Míg a múlt, a jelen tehetősebb, művészibb, igazi vonalból pedig mindig és örökké, mégsem vagyok tájékozott benne. Hogy hogyan tudnám ezt megváltoztatni?! Nem tudom....
Aztán ott vannak a filmek. Imádom a jó akciót, a jó vígjátékot, mégis él-hal a szívem a drámákért, az igazi drámákért, amik a világot jelentik, az értelmet és fájdalmat. A gondolkodást! Hogy napokig a jelentésén gondolkodom, mégsem tudom senkivel sem megbeszélni az értelmüket, mert nem találom azt az egységet, vagy közösséget, ahol erre szert tehetnék....
És akkor már ott van az írás.... Érzem és tudom, hogy többre vagyok képes, hogy imádok írni, mégsem tudom szavakban kifejezni azt, amit szeretnék. Hogy a fantáziám hatalmas, a terveim briliánsak, mégis a kivitelezés katasztrofális....
Hogy mikor lesz ennek már vége?! Talán soha....
Soha nem fogom már azt mondani, hogy igen én értem, tudom, megbeszélem, megvalósítom, és értelmet nyerek. Mert kevés vagyok hozzá....
Talán majd egyszer, vagy soha....
Kevés................................................
