Sangel

Haldokolsz. Haldokolsz a fájdalomtól, az érzésektől és a kitágult látásodtól. Realista vagy, de mégis naiv. El szeretnéd hinni, amit a szíved súg, de tudod, hogy ha elhiszed belehalsz. Feladnád a világot azért, hogy elhihesd. Feladnád a világot, amelyben élsz, csak azért, hogy egy fél pillanatra is boldog légy.
Beletrafálsz a legdurvább, leghúzósabb gyakorlatokba, a leglehetetlenebb feladatokba, a legmegvalósíthatatlanabb érzelmekbe. Olyan tényezőket nem tudsz megkerülni, amik már megszülettek, melyekre már a döntés is megszületett. De mégis hozzá vonzódsz, ő kell neked. Az ő saját kis hibáival együtt, mert neked Ő a legtökéletesebb, a legvalósabb. De mégis haldokolsz miatta.
Mennyire a sors iróniája... Rátalálsz életed értelmére és tudod, hogy soha nem lehet igazán a tied. Pedig öleled, csókolod, egybeforrtok, de tudod, hogy Ő nem lehet a tied.
A sors kegyetlen játékot játszik veled, még ha te is irányítod a körülötted élőket. Játszasz velük, mert tudod, hogy úgyis ami igazán fontos számodra, az nem lehet a tied. Játszi könnyedséggel vezeted őket, de mégis neked lenne a legnagyobb szükséged a vezetésre, hogy vezessen végre valaki. Az erőd teljes részében mindig azt tetted, amit kellett, erős voltál, azt az utat jártad, amit kiszabtak neked, de mégis csak neked volt erőd végigjárni, úgy, hogy nem tértél le róla. De mégis te vagy a leggyengébb ember. Mert nem tudhatod magadévá.
Számtalan társad csak annyit lát belőled, amit akarsz, az erőt, a türelmet és a fogyhatatlan realizmust. Hát most elmondod az igazat, az igazat, ami te vagy. -Nem vagy erős, se szent, nem vagy bátor, se türelmes, az érzelmeid a béka feneke alatt vannak és a realizmusod is csak egy álca a tömeg előtt.
Egyszer megtanultad, hogy sosem lehetsz az, aki vagy. Mert akkor az élet meg fog büntetni, de ha az vagy, amit elvárnak tőled, akkor is büntetnek ott fenn. Mert a valóság sosem lehetsz, a valóságot sosem kaphatod meg.
Legszívesebben csak sírnál órákon, napokon, heteken át, de nem tudsz. Elvették tőled még ezt is. Már sírni sem tudsz. Akkor miért van értelme egyáltalán továbbfolytatni?! -Mert még mindig ott van az a rohadt naivitásod, az a rohadt tulajdonság, ami miatt sosem veszted el a reményed. Pedig tudod, hogy az már rég meghalt. Meghalt és a normális folyamat sosem költözik be a lelkedbe.
Annyira szeretnéd pedig, hogy a lehetetlen legyőzésének reménye ott éljen benned. Annyira szenvedsz, hogy már minden elmúlt, hogy csak a fejed fogod és ordítanál, hogy: -NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM!!! Ez már nem lehet igaz, ez már nem lehet az, amire vágyol. Üvöltenél a sírástól, ha tudnál. Bedagadt szemeid ápolgatnád, hogy ne sírj tovább, hogy ne lássák a gyengeséged, de már ordítani sem tudsz, se sírni. Így nincs mit eltakarni. Megtanultad az érzelem mentes világ útját járni, és aki arra az útra egyszer fellép, annak már nem lesznek érzelmei, csak legbelül, amit még ő maga sem tud megfejteni.
Egyszer megkapod őt. Hiszel benne. Hiszed, hogy szeretni fogod...

" Elhinni a lehetetlent a legmorbidabb valótlanság"

-Fuss, míg nem lesz késő!

Összeesni.........................