Csak állsz a kopár síkságon. Gondolataid már teljesen kimerültek. Sötétség vesz körül. Várod, hogy jöjjön, de nincs út, mi feléd vezet. Zaj csapja meg füleid, a remény sugara világít szemedbe. Hát megjött? Mégis csak eljött értem? Hirtelen megpördülsz. Nem, nem, nem! Már megint csak az elmém játszik velem! Térdeid megremegnek, imbolyog alattad a föld és elesel. Összeroskadsz. Arcod a puha homokhoz simul, szemed csukódik, ajakad megnyílik. Sikoltás hagyná el szád, de már nincs erőd.
Hallod füleidben a lágy ritmust, a szíved ritmusát, mi egyszer érte dobogott, vele dobogott. Halkul a lélegzeted és csak vársz az utolsó pillanatra. Már nem kívánsz semmit, mert a tekinteted is üressé vált. A Hold fénye alatt meglátsz egy fűcsomót. Nézel rá, mint egy árvára, akit otthagytak a kietlen pusztaságban. De hisz ott vagy. Kicsordul könnyed, megsajnálod hirtelen a fűszálakat. A végük már barna, alattuk a talaj száraz. Ők miért küzdenek még? Miért nem adják fel? A szél meglebegteti őket, mint válasz képen, hogy van remény.
Remény? Mi az a remény? Már a jelentésére sem emlékszel. Lassan elhomályosul minden, a szél süvítő hangja elhalkul. Összeszorítod kezed, lábad megrándul, majd mozdulatlanná válsz. Szemeid lecsukódnak.
Felnyitod szemed. Egy selyemágyon fekszel. Öleled a párnát, öleled a takarót, mintha az lenne az utolsó tárgy, mihez hozzá érhetnél. Körülnézel, minden ismeretlen. Sem egy kép, sem egy ajtó nincs a falon. Az ágy közepén fekszel és nem érted hol lehetsz. Nincs sem ablak, sem lámpa, se más fény. De mégis világos van. Fehér minden, az ágy, a takaró és a párna is. Felülsz, lecsúsztatod lábad az ágy szélére, de talpad nem találja a talajt. Csak a végtelen fehérséget látod lefelé. Onnan jön a fény.
Válladat egy kéz melegíti hirtelen, erejével rángatni kezd, hogy fordulj felé. De téged lenyűgöz, mi alattad rejtőzik. Már ugrásra készen vagy. Oly hívogató, oly távoli, oly valóságos. A kéz egyre erősebben rángat, egyre szorosabban szorít. Mért nem akarod, hogy elmenjek? Ott minden olyan tökéletes. Minden fehér. Nincs sötétség, sem félelem. Engedj! Lecsúszol az ágyról és várod a zuhanás végét. De nem zuhansz. Valaki nagyon erősen tart. De te mégis zuhanni akarsz. Engedj, engedj, engedj! Már kiáltod, ordítod, sikítod.
Feltekintesz. Egy homályos arcot látsz. A világosság halványul, a sötétség kezd újra ellepni. Sírsz. Te menni akartál. De a sors kegyetlen fintora. Te megrekedtél. Utálod a sötétet, a világosság már rabul ejtett. Gonosz, gonosz, gonosz megmentő! Hová hoztál? Te is itt hagytál?
Lehelet érinti ajkaid. Puha, lágy, forró. Szinte már perzselő. Szemed kinyitod, de minden homályos. Erőlködsz, hogy többet láss. De minden elfolyik. Még mindig szenvedek, vagy ez már az utolsó próba? Tisztul előtted a világ, de mégis sötétben vagy. Elmosódott kék szint fedezel fel az ürességbe, ritmikus villódzással. Egyszer látod, egyszer a sötétség fog rabjává. Emlékek derengnek előtted. Ismerős illat üti meg orrodat, mely álomba ringatott.
Felfedezted. Te még álmodsz. Nem lehet Ő. Ő sosem jön vissza. Nem menthet meg. Könny csordul szemedből. A sors kínzása. Miért hiteted el velem, hogy mégis Ő az? Szavakra formálod ajkaid, de hang nem hagyja el a torkod. Lágy érintést érzel, intve hogy nem kell semmit mondanod. Eljött érted. Megmentett. Majd megcsókolt.
Még a leglehetetlenebb érintést is bízva várd…………
Szerelem….
