A félelem majdnem egyenlő a magánytól való rettegéssel.

Mára már megtapasztaltam, hogy milyen is az, amikor nem vagyok egyedül. És ezt a jó dolgot már hipp-hopp el is vesztettem. Nem azért sírok (képletesen), mert Ő már nincs mellettem. Hanem azért, mert rossz egyedül lenni. És a furcsa az egészben, hogy megint előtörnek azok az érzések belőlem, amik egykoron a mindennapjaimat fogták közre.

Nem is értem, hogy miért estem most megint vissza, és megint miért hiszem el azt a buta sztorit, hogy tényleg örökké egyedül leszek. Mert régebben még volt alapozási jogom rá, mert sosem volt hosszútávú kapcsolatom, csak egyéb furi, de nem kapcsolatnak hívható együttlétek. Ezért még akkor igazán jogosan érezhettem azt, hogy: - Lehet, hogy egyedül fogom leélni az életem? - Az ilyen gondolatok mindenki fejében átfutnak, mint ahogy az enyémben is.

De most, hogy már átéltem azt, amit csak elképzelni tudtam eddig, most már tényleg nem értem, hogy miért kezdem megint azt hinni, hogy örökké egyedül maradok. Most már igazán tudnom kéne, hogy ez hülyeség, és ténylegesen van olyan ember, akivel több időt is kibírok, együtt tudok tölteni. Csak akkor most miért hiszem azt, hogy ez lehetetlen?

Persze "B" sem mondható túlon-túl jogosan erős kapcsolatnak, hisz mint kiderült a kapcsolat második felében, nem csak asszonykája, hanem gyereke is van. Jogosan teheti fel akárki a kérdést, hogy mért voltam vele, vagy egyáltalán tényleg elhihetem, hogy az kapcsolat volt. Egy miatt tudom és hiszem, hogy az tényleg az volt. Egy dolog miatt. Ilyen fokú érzelmeket nem tud kihozni egy "P", akivel csak lődörögtem, vagy a valamikori "T" vagy "R" sem tudott. És ez most nem csak a plátói szerelem egyik megtestesítője volt, hanem a ténylegesen szerelmesek VAGYUNK, ismétlem vagyunk (többesszám) egymásba. Persze igen, ennek tudni lehetett, hogy vége lesz. Vége is lett. De akkor kérdezem én: Akkor miért érzem még most is azt, pedig már megtapasztaltam, hogy nem fogok találni magamnak soha senkit?

Az is igaz, hogy "B" nagyon magasra tette a mércét. Mind szexuálisan, mind testileg és néhol bevallva még érzelmileg is. És elkeserítően félek attól, hogy nem fogok jobbat találni nála. Ami egyszerűen abszurd, mert nekünk sosem volt jövőnk. Egy nem létező jövőnél mindig lehet jobbat találni. De akkor is ezt érzem....

Nah de most hagyjuk is "B"-t. Ő már nem vesz részt az életemben, csak annyira, hogy néha összefutunk egy kis játszadozásra. De ez el is hanyagolható tény, mert már érzelmileg nem mozgat meg.

Annyira tudom, hogy nem kéne ennyire akarnom, hogy valaki mellettem legyen, hogy nem kéne akarnom, hogy ne legyek egyedül. De nem tehetek róla, hogy ezt kívánom, és ez az álmaim álma. Azt is tudom, hogy most az életem nem a szerelmet fogja hozni az elkövetkezendő jövőmbe. Nem. Hanem a tanulást, és végül a megfelelő munka megteremtését és folytonos megújítását. Tudom, hogy most a jövőm anyagi hátterét kell megalapoznom. Hogy most már ráléptem arra az útra, ami a sikerhez vezet. És nem lenne elég erőm a suli és  a munka mellett még egy szerelemre is koncentrálnom. De igenis nehéz még körülbelül két évet várnom arra, ami igazán a célom az életben. A Férfi.

És hát igen. Az örökké egyedül szlogenen egyszer mindenki megbukik. De én úgy gondolom, hogy ez a szakasz a legnehezebb mindenki életében. Amikor egyedül végig kell szenvednünk, hogy milyen is a tévhites "Forever alone" fázisban élni.

Hasztalan hajszolva a halaszthatatlan egyedül létet....

Kifáradtan.............................